Nagyterem (alias Étkező)

Itt eszik az iskola apraja-nagyja, és az ünnepélyek is itt vannak megtartva.

Miután nagy nehezen visszaalszok, már nem gyötörnek rémálmok. Reggel korábban kelek, mint általában, így bőven van időm memorizálni a Házirendet. Úgy döntök, még reggeli előtt megcsináltatom azt a kártyát, amiről írnak az első pontban és a méreteimet is leadom. Pizsamám helyett felveszem a kedvenc rózsaszín, csíkos pólómat farmerrel, tornacipővel és elégedetten nézek magamon végig.



Halkan kiosonok a szobámból egy gyors fésülködés után és egyenesen a portához rohanok. Az ember, aki tegnap fogadott mosolyogva készíti el a belépőkártyámat, majd a méreteimet is derűs hangulattal veszi le.
Mikor belépek a Nagyterembe, még alig-alig van egy-két ember. Megállok és körbenézek, majd észreveszem Saraht, aki pár barátnőjével beszélget egy asztalnál. Mivel senki mást nem ismerek, odamegyek hozzájuk, miután felpakolom a tányéromat pár szelet pirítóssal és tükörtojással illetve megtöltöm a poharamat narancslével.
-Hello, leülhetek ide? - kérdezem. Sarah mosolyogva bólint, barátnői viszont furcsán néznek rám.
-Ő a húgod? - mért végig egy szőke lány.
-Igen - feleli egyszerűen nővérkém. - Csajok, ő itt Susan. Susan, ők itt London - mutat az egyik ázsiai vonású lányra. - Brigitte - biccent a szöszi csaj felé. - és Luisa - most egy göndör hajú lányra bök.
Mindegyik int nekem, én is intek nekik.
Egy helyes, magas, napbarnította bőrű, hófehér fogú fiú lép be az ebédlőbe, szinte minden tekintet felé fordul - különösen a lányoké. Odajön hozzánk és puszit ad Sarahnak.
-Sziasztok! - köszön és odahúz mellénk egy széket. Vagyis Sarah és én közém.
-Jó reggelt! - köszön vidáman a nővérem és megcsókolja a fiút. - Brian, ő...
-Susan. Örvendek - nyújt komolyan kezet a fiú. - Rögtön felismertelek, olyan szép vagy, mint a nővéred. Én Brian Brillium vagyok, varázsló és Accres egyik prefektusa - villantja rám hófehér mosolyát.
-Köszönöm... - vörösödök el egy incuripincurit, majd gyorsan megpróbálom rendbe szedni magam. - Te vagy a fociőrült, igaz?
-Honnan veszed? - néz angyali tekintettel.
-Ha jól emlékszem, Neked kellett volna körbevezetni engem, de te inkább a focimeccset nézted...
-Áááá, rosszul emlékszel - néz rám komolyan. - Én focit? Soha...
-Csak le ne szakadjon a tető ekkora hazugságtól - motyogja Sarah.
-Most mi van? Amúgy, vigyázz, mit kívánsz! - emeli fel a mutatóujját Brian.
-Miért?
-Mert még a végén akkor szakad le a tető, amikor épp hozzám tartasz...
-BRIAN! - csattan fel Sarah, olyan hirtelen, hogy még én is megijedek, de a fiú rá se hederít.
-Bocsánat hölgyeim - fejezi be a reggeliét a varázsló. - De vár a prefektusi kötelességem... - mondja kidomborított mellkassal és megcsókolja nővéremet. - Hello!
A kivonulását egy csomó sóvár tekintet követi, és szerintem Brian ezzel tökéletesen tisztába van.

A nap folyamán megérkezik az összes többi újonc (nagyjából 3 körül már mindenki jelen volt és én is bekísértem egy lányt. Már nem is emlékszem, ki volt, de Brian küldött, hogy vezessem én körbe, mert neki most fontos dolga van. Ami abból áll, hogy egy-két haverjával nézi a focimeccset. Szóval, kénytelen voltam az egész napomat vele tölteni. Egy kicsit hosszúnak tűnt a vele töltött nap. Annyit sikerült megjegyeznem, hogy muselion és balerína. Kb ennyit is beszéltünk. Mikor körbevezettem a számomra is ismeretlen házon (ezért még kap Brian) szinte rohanva érkeztem meg Sarahhoz, aki megértően bólogatott, miközben szidtam a barátját), vacsoránál az igazgatónő figyelmet kér.
-Kedves diákok! Örömmel köszöntelek titeket Merilion falain belül. Remélem, a felsőbb évesek jól kipihenték magukat a két hetes szünetben és, hogy az új diákjaink kényelmesen megérkeztek az iskolánkba. Én Johanne Perkins vagyok, az iskola vámpírigazgatója. Megengednék néhány szót magamról. Fajomnak köszönhetően, a vámpírokat tanítom, a többiekkel nemigen találkozom, maximum a házam, Calan diákjaival és az iskolánkban lévő pár vérfarkassal, telihold idején. Nyugodtan letegezhettek, nem fogok megsértődni. Kérlek, Johanne-nak szólítsatok! Akkor most bemutatnám tanári karunk legtöbbet tanító tanárokat. Freddo Crudele, kérlek mondj pár szót magadról.
Egy mogorva kinézetű férfi áll fel a tanárok soraiból.
-Ha kérhetem, a diákok szólítsanak MrCrudele-nek, vagy tanár úrnak. Önvédelmet, rejtőzködést, történelmet és nyelvtant van szerencsém oktatni - az arca arról árulkodik, hogy ezzel a kijelentéssel nem ért egyet. - Elf vagyok, de az nem azt jelenti, hogy kedvesnek is kell lennem.
-Ha vele sikerül ujjat húznod, elvágtad magadat az életed végéig... - súgja a fülembe Sarah.
-Carla Fearr, kérlek te is mesélj magadról! - áll fel az igazgatónő egy kedves hölgy felé mutatva.
-Sziasztok! - fordul körbe mosolyogva az említett tanárnő. - Boszorkány vagyok, én oktatom a AVB-t és a HVB-t, szóval, nem igen találkozok másokkal a boszorkányokon és a diékjaimon kívül, de bárki nyugodtan forduljon hozzám bárminemű problémával! Én vagyok a Decres házvezetője.
-Ő olyan, mint egy pszichológus - kommentálja nővérem.
-Köszönjük, Carla - mosolyog az igazgatónő. - Lalare Nogrannt is hallgassuk meg!
-Lalare Nogrann, sellő - áll fel egy szép, de szigorú vonású hölgy. - Szóval, értelemszrűen én oktatom a sellőket. Házam Accres, a diákjaimtól elvárom a minimum 95%-os teljesítményt!
-Szigorú, de a szíve vaj - suttogja Sarah. - De ne húzz vele ujjat!
- Bruno, kérlek, mutatkozz be!
-Bruno Predator, vámpír, de a vérfarkasokat tanítom a különleges képességemnek köszönhetően. Általában én kezelem a legnehezebben kezelhetőeket az átváltozás idején. Probléma esetén lehet hozzám fordulni, nem csak a házam, Plena tanulóit fogadom.
A férfi leül.
-Hát, tény, hogy jó tanár, de én nem önteném ki neki a szívemet - mondja Brian.
-Köszönjük - mosolyog az igazgatónő. - Luku, kérlek mutatkozz be!
-Egy enyhén pirospozsgás arcú, kopaszodó, de vidám férfi áll fel.
-Én egy viccel köszönteném a tisztelt utazóközönséget, mert nem akarom untatni Önöket mérhetetlen tudásom fitogtatásával, az úgy is kiderül a tanórákon, se az életemmel. Naszóval... Az erdőben a bogarak gyűlést tartanak. Mindenki ott van, kivéve a százlábút. Már éppen vége a gyűlésnek, amikor lihegve érkezik a százlábú. A többiek kérdezik: [i]Te meg hol voltál eddig?[/i] A százlábú dühösen felel: [i]Ki volt az az idióta, aki kiírta, hogy kérem a lábakat letörölni?![/i] - a viccet nevetés követi. A tanár úr mosolyogva ül le, átadva a szót az igazgatónak.
-Vicces, de nagyon meg tudja szívatni a diákokat - jegyzi meg Sarah.
-Igazán köszönjük ezt a viccet, Luku. Marina, te jössz! - mosolyog Johanne
-Halihó! - int egy kedves tündér. - Mint látszik, tündér vagyok, de egyaránt tanítom az elfeket és tündéreket.
A tündértanárnő láthatólag befejezte mondandóját.
-Nagyon kedves, de egy kicsit naiv. Bármikor át lehet verni puskával - súgja Sarah, mire kérdőn ránézek. - Egyszer bejött helyettesíteni...
-Nem akarlak untatni titeket, de még egy utolsó gondolat. Az órarendet mindenki megkaphatja a portán, az új egyenruhákat is ugyanott!
Szinte egyszerre állnak fel a diákok és indulnak az ajtó felé, de én ülve maradok. Sarah furcsán néz rám.
-Mi az? Nem kell ruha? - kérdezi.
-Nem fogok nyomorogni a csomó diák között - vonom meg a vállam. - Úgy látom, még maradt gesztenyepüré...

A lépcsőn sétáltam lefelé, a többiek reggeliztek, nem sokan voltak a folyosón. A portára tartottam megcsináltatni a kártyámat és leadni a méreteimet. Ugyan az az idősödő hölgy fogadott aki tegnap.
- Jó reggelt kisasszony! Éppen most van reggeli, hogy hogy ön nincs a Nagyteremben?
- Öhm..., nos..., vámpír vagyok.
- Oh, hát persze, hogy is nem jöttem rá előbb. Bocsásson meg kisasszony!
- Persze, semmiség. Nem tudhatta.
- Tessék itt a kártyája és akkor elkérném a méreteit.
- Parancsoljon.
- Rendben kisasszony, az egyenruhája körülbelül 2 nap múlva készen lesz.
- Bocsánat, lehetne, hogy Florának szólítson?
- Ha önt nem zavarja. - mosolyodott el.
- Köszönöm szépen. - azzal elindultam vissza a szobámba. Láttam, hogy a portás hölgy még egy ideig mosolyog. Legalább van valaki akivel jóban vagyok itt. Ahogy felfelé mentem hangok ütötték meg a fülem. Megálltam a lépcsőfordulóban, nem akartam beleavatkozni mások dolgába. Két velem egykorú diák beszélgetett, jobban mondva veszekedett. A fiú sértegette a lányt, aki mint kiderült vérfarkas.
- Bunkó! - ordított a távozó fiú után a lány. Éppen ideje volt, hogy előjöjjek. Kiléptem a lépcsőfordulóból és egyenesen a lány felé tartottam. Igazán szép lány volt, hullámos szőke hajjal és kifejező kék szemekkel.
- Szia! Öhm, minden oké? Az előbb ez nagyon durva volt.

Riadtan kapkodom a levegőt.
- Huh, szia! Izé... Ja, ő egy bunkó, de hát erről nem tehetek - dadogom összevissza a lánynak. - A tesóm mondta, hogy ne is nézzek rá, de én nem figyeltem rá.
Most néztem csak végig a lányon. Tipikusan egy filmbeillő modellalkata van, sűrű barna haja két copfba volt fonva. Mély, smaragdzöld szeme volt, amivel nézett, talán azt nézte, jól vagyok-e. Jól voltam, csak éppenséggel megijesztett, gondolataim meg Carter Wish körül jártak. Az a bunkó hibrid...

Reggel az ébresztőórámra ébredtem.
-A csudába! - morgom és lerúgom magamról a takarót. Gyorsan felveszem az egyenruhám és egy gyors fésülködés után rohanok le az ebédlőbe. Sarahék már éppen távozóban vannak, amikor belépek.
-Siess, nem kéne elkésned az első héten - mondja köszönésképpen a nővérem.
-Kösz! - motyogom és extragyorsan összeszedem magamnak a legkönnyebben elkészíthető és elfogyasztható reggelit, a műzlit. Gyorsan megeszem és sietek egy pohár narancsléért, de pechemre van sor a pult mögött. Türelmetlenül várakozok, amikor az előttem lévő a frissen készült teával megfordul. És a nyakamba önti. Igen, öt perccel becsengő előtt. Ijedten eltartom magamtól a forró itallal átitatott felsőt.
-Bocsánat, én nem akartam! - mentegetőzik az, aki rám öntötte az innivalót. Ránézek és már nem is érzem a tea forróságát. A világ legszebb szempárja néz rám. A gyomrom összeugrik, a szívem eszeveszetten kalapálni kezd.
-Se...semmi baj - makogom.
-Dehogynem - mondja és leveszi a mellényét és a kezembe nyomja. - Ezt vedd fel.
Megszólal a becsengetés előtti egy percet jelző csengő.
-Kösz. - mondom és leveszem a sajátomat. - Szerintem ingben is elfogadnak.
-Milyen órád lesz?
-Önvédelem.
-Akkor vedd fel, mindenképpen, különben véged - mosolyog és én megállapítom, a pulzusom már rég meghaladta az egészséges szintet. Megszólal a becsengő. - És elkésni sem kéne. Felkísérlek.
-A fenébe... Köszi, de feltalálok. Neked sem kéne elkésned - a fiú legyint és együtt megyünk fel az emeletre.
-Köszönö... - fordulok meg az ajtó előtt, de a fiú nincs ott. Éppen a tanár előtt érek be, úgyhogy felveszem a fiú mellényét, a sajátomat a táskába teszem. Felsóhajtok és leülök a helyemre. Woooow.

Nagy levegőt veszek és belököm az ajtót. Odabent nagyobb zsivaj fogad, mint ami eleve a folyosón is volt, így ösztönösen a fülemre tapasztom a kezem, majd rájövök, hogy ez nem kelti egy előkelő és hercegnőies tündér képét, így inkább uralkodom magamon, kihúzom magam, leveszem a kezem a fülemről és elegánsan beállok a sorba, hódolva régi rossz szokásomnak, a lábujjhegyen járásnak. Már éppen a tálcához jutnék, amikor valaki hátulról átölel és a számat is befogja. Ösztönösen felsikítanék, de a számra erősen tapadó tenyér ezt nem engedi.
-Hé, hercegnő, ne ijedj meg.
A tenyér eltűnik a számról. Hangosan felsóhajtok és csípőre tett kézzel, összeráncolt szemöldökökkel fordulok szembe bátyámmal.
-Ez most muszáj volt? - forgatom a szemem nevetve.
-Ha úgy vesszük, még elővigyázatos is voltam - kacag a hajába túrva Jack, amitől a szeme is ragyogó zafírkékké változik. - Legalább nem verted fel az egész Nagytermet a sikításoddal.
-Vicces vagy - veszek el egy tálcát és egyet lépek előre a sorban.
-Ne tégy úgy, mintha nem ijedtél volna halálra - ugrat tovább Jack, de mivel nem kapom fel a vizet, inkább témát vált. - Milyenek voltak az első óráid?
-Nagyon jók - felelem tárgyilagosan. - Azt hiszem, sem a Háztartási Varázslatokkal, sem az Alapszintű Varázslatokkal nem lesz problémám. Mediocris tanárnő nagyon kedves teremtés.
-Igen, így beszélnek a naiv elsősök - kuncog a hátam mögött bátyám, mire homlokráncolva hátrafordulok Hozzá.
-Ezt meg hogy érted?
-Á, csak annyi, hogy az én koromban már elég... hogy is mondjam... Zavaró, amikor a folyosón is úgy köszön, hogy "Szervusz, gyöngyvirágom!" - rázkódik össze Jack, mire automatikusan elnevetem magam.
-Annyira ezért nem lehet szörnyű - mosolygok, majd elveszem az ebédet. - Köszönöm szépen - mosolygok illedelmesen a konyhás nénikre. - Viszontlátásra - köszönök el és elindulok egy kissé távolabb eső helyet választani a Calan asztalánál.
Jack fejcsóválva és hitetlenkedve jön utánam.
-Allie, Te teljesen meghibbantál? - tudakolja riadtan.
-Miért? - kérdezem értetlenkedve,
-Hé, hercegnő, ez nem egy Hercegnőképző Intézet! Fú - túr bele a hajába. - Te konkrétan egy teljes udvari etikett-könyvet nyeltél le? Hogy lehet köszönni egy konyhásnak?
-Pont úgy, ahogy a legjobb barátodnak - fordulok szembe Vele komolyan. - A konyhások nem kevesebbek, mint Te vagy én. Különleges lények, akiknek ugyanúgy kijár a tisztelet.
Mivel Jack megmerevedett a sokktól, az égre emelem a szemeimet, majd lábujjhegyre állva és kicsit megemelkedve (nagyon magas!) puszit nyomok az arcára.
-Jó délutánt! Remélem, még találkozunk - búcsúzom el, majd leülök a Calan asztalának egyik végébe. Gyorsan elfogyasztom az ebédemet, majd visszaviszem a tálcámat és teljesen észrevétlenül kisurranva az ajtón a szobám felé veszem az irányt.

Lucyvel beszélgettünk egészen vacsoraidőig és én egyre rosszabbul éreztem magamat, mert tetszik a barátja.
Vacsora előtt velem jön a szobámba, ahol gyorsan felvettem a beadandómat, amit délután készítettem.
-Miért viszed azt? – kérdezi.
-Megcsináltam ma a házi feladatot, ami többet ér, ha még 8 előtt adjuk oda Mr.Crudele-nek. Gondoltam, nem árt egy jó pont.
-Nála sose árt – biccent rá Lucy és kinyitja az ajtómat.
-Oh, várj! – kapok a fejemhez és kiveszem a szekrényemből Clive mellényét. – Ezt majd add oda Clive-nak, jó?
Összehúzza a szemöldökét.
-Megkérdezhetem, mit keres ez nálad?
-Reggel rám borította a teáját és nekem adta az ő mellényét, mert nem kéne kihúznom Mr.Crudele-nél… - magyarázkodok.
-OK. Megértem. Viszont erről nekem miért nem mesélt? Hm… Asszem, bajban lesz… - mered a távolba. Nem tudom, én félnék vele ujjat húzni, pedig elvileg a sellők bájos teremtmények.
-Akkor, add oda neki, kérlek, én addig besétálok az oroszlán barlangjába…
-Hova mész, Hutsinson? – kérdezi. Na, ki? Az emlegetett szamár, Freddo Crudele.
-Jó estét kívánok, tanár úr, én éppen egy fiúhoz akartam menni, kérni tőle valamit, attól félek, hogy nem tudok megszólalni, mert tetszik nekem. De, ha már itt tetszik lenni, odaadnám magának a beadandót – nyújtom felé a füzetet, amit elvesz majd belenéz, hogy tényleg ottvan-e.
-Ha szabad kérdeznem, ki az a szerencsés ifjú, akihez készülsz? – csukja be a füzetemet.
Na, erre nem tudok mit válaszolni, de Lucy szerencsére kisegít, így nem tűnik fel a füllentés.
-Mason Black – feleli. A tanár erre úgy néz rám, hogy enyhén elpirulok.
-Akkor hadd kívánjak sok szerencsét a szív meghódításához – biccent Mr.Crudele, majd elmegy.
Mikor már biztosan hallótávolságon kívül van, kérdőn Lucyre nézek
-Ki az a Mason? És miért kívánt akkor sok szerencsét Crudele?
-Hosszú történet, majd később úgy is megtudod – legyint. – Amúgy, hol tanultál meg ilyen szemrebbenés nélkül hazudni? Majdnem meggyőztél engem is…
-Hosszú történet. Megyünk?
-Aha. Amúgy ne legyen lelkiismeret furdalásod miatta.
Kérdőn nézek rá.
-Tudom, hogy bejön Neked Clive.
Idegesen rágom a szám szélét.
-Haragszol?
-Nem – lehunyja a szemét és megerősíti. – Nem.
Némán sétálunk egy ideig.
-Mit csináltál? Mármint, amikor lehunytad a szemedet, akkor néztél a jövőbe?
-Igen – mosolyodik el.
-Akkor nem…?
-Nem. – válaszol a kérdésre. – Sajnálom.
-Semmi baj. Sőt, még örülök is, mert így nem áll közénk holmi fiú – mondom. És én tényleg így gondolom.
-Örülök, hogy így gondolod.
Az ebédlőbe lépve szétválunk, én Sarahékhoz, ő meg Clive-hoz megy. Útközben találkozom Leiával is, aki köszön nekem, én visszaköszönök neki, majd elfoglalom a helyemet egy tál húsleves kellemes társaságában-
-Megismerkedtél ma valakivel? – érdeklődik Sarah.
-Igen. Egy boszorkánnyal, Leiával. Velem egykorú, kedves, szép, okos. Illetve egy sellővel, Lucyvel, aki…
-Lucy? – néz rám. – Clive barátnője? Ő jó fej, de nem idős barátnő Neked?
-Nem, jól lehet vele beszélgetni, és amúgy is, kb. 1,5 évvel idősebb nálam.
-Te tudod – von vállat a nővérem.
-Jó estét hölgyeim – ül le közénk Brian. – Hogy s mint?
-Jól – csókolja meg Sarah.
-Brian, tartozol nekem valamivel – szólok oda a fiúnak.
-Mégis, miért Sus?
-Mert fontos elfoglaltságod miatt nekem kellett körbevezetnem egy lányt abban az épületben, amit én se ismerek... Ja, és ne hívj Susnak!
-Az tényleg fontos volt! – védekezik. – Ez volt a döntőmeccs!
Válaszul csak forgattam a szemem.

-Szia Sarah, nem baj, ha most elülök máshova?
-Nem, Susan, nyugodtan.
-Köszi – intek és az asztalok között cikázva leülök egy kétszemélyes asztalhoz, ahol már Leia helyet foglalt.
-Imádom az itteni ebédet! – jelenti ki.
-Én is – biccentek rá.
-Na, mondd már! – ficánkol türelmetlenül a székén. – Tetszik, igaz?
-Mondjuk azt, hogy helyes, OK? – piszkálom a húst a tányéromon.
-Neked tetszik, Susan! Már
-Halkabban nem lehetne?
-Bocsi… - halkít le Leia. – Szóval? Ma is segített festeni, tudom, hogy tetszik. Láttam, amikor eltetted kedden az ecsetet.
-Mason helyes fiú, de nem az esetem…
-Nem az eseted? Nem az eseted?! – áll fel Leia. – Pedig…
-Hello Susan, beszélhetnénk? – a hang hallatára hirtelen felállok.
-Szia Mason! – mosolygok idegesen. – Segíthetek valamiben?
-Ja, csak gondoltam, találkozhatnánk holnap vacsora után – von vállat a fiú. – Kettesben, a szabadlevegőn… Benne vagy?
-Persze – mosolygok.
-Akkor holnap este az iskola kapuja előtt.
-Igen, persze. Szia! – intek és visszaülök. – Mi van? – nézek Leiára. – Van valami gond?
A barátnőm enyhén röhejes képet vág, ami asszem a döbbenet és a vááá keveréke. Van benne egy kicsi döbbenet is? Talán. Várjunk csak. A döbbenet már volt!
-Á, semmi – tette le a villát Leia. – Semmi…
-Akkor jó – mosolygok és megeszem a maradékot. – Na, siessünk órára.
-Még van 10 percünk!
-Na és? – kérdezek vissza és felállok. – Én megyek. Te?
-Egye manó… - veszi fel vállára kedvtelenül táskáját. – De ott magyarázatot kérek, Mrs. Black! – lök meg, mire kinyújtom rá a nyelvem, ő meg rám nevet.

-Havacska, kérlek, igazán kérlek, ne kelts ekkora feltűnést! Megígértem, hogy kihozlak, de így minden figyelem rám irányul, és...
-Szép cicád van! Honnan szerezted? - szólt oda egy fiú, mire elvörösödtem és megpróbáltam minél kisebbre összehúzni magamat.
A fiú gusztustalanul felnevetett és gonoszul villogó szemekkel Hófehérke felé indult. Az ereimben meghűlt a vér. Nem varázsolhattam, de akkor mi lesz a cicámmal? Havacska idegesen fújt, de közben egyre csak hátrált, a fiú meg egyre nagyobb vigyorral, vicsorogva követte. Halkan felsikkantottam, és megrántottam a pólójánál fogva, de ezzel csak azt értem el, hogy hátrafordult, és gúnyos vigyorral ellökött. Szívem szerint sírtam volna, de ezt nem tehettem meg a Nagyteremben. Felálltam , leporoltam magam és rohanni kezdtem. Hófehérke és a fiú már a falnál voltak, Havacska pedig már menekülni sem tudott. A fiú ördögi vigyorral kinyújtotta a kezét, hogy megfogja... Már tudtam, hogy nem érek oda időben... Ekkor egy árny suhant el mellettem és villámsebességgel beugrott a fiú és Hófehérke közé, majd felvetette a fejét és nyugodtan nézett a másik diák szemébe. Döbbenten megálltam és a fiú reakcióját vártam. Remélem, a lány tudja, mit csinál!

Egy ideig csak nyugodtan, de elég hűvösen meredtem a fiú szemébe.
- Valami baj van? Nem sikerül uralkodnod az ösztöneiden? - testemmel végig úgy mozogtam, hogy ne tudjon a cicához férni.
- Nem, dehogy, csak...
- Gyenge vagy. - két nyugodtan és határozottan kiejtett szóval egyszerűen porig aláztam az egész iskola előtt. Nem szokásom ezt csinálni, de meg kell hagyni, ő sem volt túl kedves azzal a lánnyal. Először elpirult, láttam, hogy szégyelli magát, majd a zavar lassan dühvé alakult.
- Hogy merészeled?! - azzal vicsorogva rám vetette magát. Én ösztönösen reagálva félreugrottam, majd egy egyszerű mozdulattal a torkánál fogva a földre nyomtam.
- Még egy mozdulat és búcsút mondhatsz a fejednek. - ezt ugyan azon a hűvös, de mégis nyugodt hangon mondtam, amin egész eddig társalogtam vele. Ekkor Bruno Predator és az igazgatónő száguldott oda hozzánk. A tanár úr jelzett, hogy engedjem el majd felrángatta a fiút a földről.
- Mark Perlest azonnal az irodámba jössz! A többiek pedig menjenek órára! Gyerünk, gyerünk! Igyekezzünk! Már becsengettek! - kettőt tapsolt. - Flora, neked pedig köszönöm a közbelépést. Kérlek kísérd fel a szobájába a hölgyet, aki ott áll és nyugtasd meg. Láthatóan nagyon megijedt. A következő óráról mindketten igazoltan lesztek távol. - bólintottam. Az igazgatónő sietős léptekkel elindult az irodája felé. Én, most már emberi sebességgel megfordultam és a karjaimba vettem az azóta is ott lebegő, megdermedt cicust.
- Tessék, itt a cicád. Egy szőrszála sem görbült. - mondtam mosolyogva a lánynak, akinek szárnyak (SZÁRNYAK!) voltak a hátán. - Gyere, felkísérlek a szobádba. Kikértek minket a következő óráról.

Vége lett a negyedik órának. Aliie-vel olyan jól elbeszélgettünk, hogy az az 50 perc alig 5-nek tűnt. Imádtam a rajzait (ez a lány tényleg eszméletlenül tehetséges!) és megtudtam, hogy zenél, ami nekem is régi hobbim. Allie nagyon aranyos lány. A végletekig udvarias és komoly, de mégis olyan..., hogy is mondjam..., gyermeki. Most, hogy kicsöngettek megkérdezte lekísérem-e enni, én meg persze igent mondtam, amúgy sem lett volna semmi dolgom. Ahogy a nagyterembe értünk, egy lány amint meglátott minket felpattant a Calan asztalától és hozzánk rohant.
- Allie! Úgy aggódtam! Semmi bajod? És Hófehérke jól van? Hallottam az incidensről...
- Igen, köszi, de az igazi hős Flora, ha ő nem lenne, Hófehérke valószínűleg már nem élne.
- Ugyan már, semmiség. Számomra ez természetes. - utáltam ha a számomra magától értetődő dolgok miatt hősnek neveztek, ilyenkor mindig zavarban voltam. - Amúgy, Szia Fleur. Ugye így hívnak? Bocsi, de asszem mi már találkoztunk egyszer...

- A vérfarkasoknak külön reggelit készítenek - nyit be a lány a Nagyterembe.
Nem akkora durranás ez a reggeli, mint a tegnapi, de nagyon finom. Sarah is velem evett - ő is félvér.
-Milyen lesz? - kérdezem.
-Lesz egy körbekerített terület, ahova az átváltozás idején tesznek. Aztán kiengednek, de a felügyelődet sose hagyhatod el. Ja, és nem szabad a tisztavérűeknek kijelölt területre menni, ami amúgy el van zárva, különben megvadulnak az ottaniak.
-És akkor mi lesz? - kérdem, de nem kapok választ.
-Sorakozó! - üvölti el magát az egyik tanár.

Az átváltozás szokás szerint borzalmas volt, de eskü, Juliette jobban szenvedett, mint én. De tényleg. Egész éjjel farkasok voltunk, ami tisztára furcsa érzés, mert nem én voltam az egyetlen. Szupcsi, igaz? Mondjuk Masonnel nem találkoztam Azóta Az Este óta, de nem zavar. Időre van szükségem.
Ma – azaz hétfőn – kötelező a tanórákon részt venni, de van felelet, házi feladat és egyéb mentesítőnk, szóval ez tök jó. Most páros hét van, a farkasos, ergo mindenki fel van mentve. És az osztályból mindenki hullafáradt. Ahogy én is. De, ha én fáradt vagyok, az egyenlő a meggondolatlannal, azaz a túl őszintével. Vagyis, nem gondolkozok, hanem ami a szívemen, az a számon, alapon élek. És sajna, ez ma is kiüt rajtam. Hupsz. Reggelinél jön első.
Állok a sorban a müzliért, amikor két felsőbb éves elém tolakodik, közvetlenül elém. Na, itt jön az első „rohamom”. Megfogtam a ruhájának ujját, mire megfordul. Én idióta, meg megszólalok.
-Szóval, álmos vagyok, nem érdekel semmi, de ezt ne csináld.



Öh, egy kicsit meglepi az, amit mondtam. Főleg, hogy a válláig se érek. De nekem nem esik le semmi.
-Szóval, menj innen, különben annak kemény következményei lesznek. Köszi. – ásítok és otthagyom a döbbent fiút, aki végül nem elém, hanem mögém áll be.
-Ezt meg hogy csináltad? – kérdi Leia.
-Mit?
-Hát, hogy elment.
-Nem t’om – vonok vállat. – Amúgy nem illik hozzád ez a hajviselet, szerintem, nem kéne befonva hordanod. Vagy két copfban. – Őszinteségi fakt 2. Király. És még csak el se kezdődött a tanítás.

- Flora! Mit csinálsz itt? - torpanok meg. Laurel mögöttem áll és csak figyel. Nővérem kezében telefon és csak beszél és beszél, ahogy általában szokott.

- Khm! Floooora!
- Várj egy pillanatot, anyu! Fleur van itt - emeli le a telefont. - Nem vetted fel! Anyu borzasztóan izgult. Küldek neki az átváltozásodról levelet. Beszélj vele! - nyomja a fülemhez a telefonját.
- Szia!
- Jaj, kicsim. Hogy vagy? Nem rossz ez így? Hogy érzed magadat? Rossz volt a telihold?
- Jól, köszi. Nem, tökéletes. Jól. Nem. Akkor mindenképpen át kellett változnom, valami erő megragadott. Mit tudom én mi, olvastam róla, de most így nem tudom. Amúgy mindenre emlékeztem belőle és egyébként bármikor át tudnék változni, ha több tudással rendelkeznék. Majd menni fog.
- Jaj, annyira izgultam - anyu még sokáig beszél. Majd végül ő köszön el. Visszaadom Florának a telefont.
- A viszont látásra! Majd látlak a bálon! Szia, Flo!
Flora sértődötten elvonul. Utálja a becenevét.

Hatalmas tömegben özönlik a diáksereg az étkező felé. Laurel csendben megy mögöttem Mellélépek.
- Ő a nővéred. Ezek szerint. Szép lány.
- Ja, Dany is így gondolja - teszem hozzá. - A barátja.
- Mit eszel? - nyit be az ajtón Laurel.
- Hát... Csak keveset. Tegnap este vadásztam.


Laurel

-Vííííííííííííííííííííííííííííííííí, menjünk ki piknikezni!!! - fogadott Allie ugrálva.
-Süt a naaaaap! - tapsikol Fleur.
-Nyugi... - ásítok. Valóban ritka, hogy novemberben ilyen szép napra ébred az ember, de akkor is. Minek ekkora hűhót csapni?
-Ezért visítoznak már vagy negyed órája... - jegyzi meg Leia.
Beleharapok a pirítósba.
-Szegény Te. És még mindig élsz?
-Ugye? Kész csoda... - mosolyog barátném. - Sarah meg a többiek nem bírták tovább, szóval amikor megérkeztem, rám sózták őket.
-Úgy beszélsz, mintha 5 éves kölykökről lenne szó.
-Úgy is érzem - fogja a fejét Leia. - Nem láttad Lucy-t? Tegnap eltűnt.
-Nem tudom, hol lehet - vonok vállat. - Jól van, All, ha abbahagyod a visítozást, elmegyünk piknikezni. De nem én hozok kaját!

- Öhm, megyek a többiekhez. Már várnak rám - csavargatom zavartan a legelső hajtincsemet.
- Persze, menjél - mosolyog Taylor. - Jó étvágyat!
- Köszi. Neked is! - intek, és elindulok az asztalunk felé, ahol Allie már helyet foglalt. Rajta kívül még csak a fogadott bátyja volt ott. Amint odaérek, látom a szemén azt, hogy valami olyat fog mondani, aminek nem feltétlenül fogok örülni...

-Hello, Taylor - köszönök lezseren a mellém lehuppanó Susan-nek, miközben a kést a dzsembe merítem.
Susan olyan villámló pillantást vet rám, amit csakis ő tud, ha oltári mérges.

-Neked is szia - és (mivel gyilkos tekintetem hatására a tündérke nem esett össze holtan), a zsemlémet kezdtem el gyilkolni. - Hogy vagy?

-Hát, biztos, hogy nem annyira szuperül, mint Te, Mrs Taylor - kentem meg vigyorogva a zsemlémet, mire Jack a kakaójába prüszkölt.
Susan fenyegetően meglengette a kést az orrom előtt.