Lány hálókörlet

A fürdő is a hálókörleten belül található.

Nagy levegő. Orron be, szájon ki.
Anya mindent elmesélt erről a helyről - talán többet is, mint hallani akartam - de nagyon izgulok. Mi van, ha én leszek az egyetlen balfék, aki elrontja azt a kereket?
Dícsérnivaló az optimizmusod, Susan.
Megállok egy gigászi ajtó előtt, amin egy kerék van.
-Ha a nagy ajtóhoz érsz, érintsd meg a kereket! - csengett Anya hangja a fejemben.
Tétován odalépek a nyílászázó elé és remegő kézzel hozzáértem a furcsa kinézetű kerékhez, ami olyan hirtelen kezdett el forogni, hogy hátraugrottam ijedtemben. Visszafojtott lélegzettel néztem a különös eseményt. Egy ideig olyan gyorsan pörgött, hogy elmosódott a körvonala, majd lassulni kezdett, míg végül megállt a fekete-narancssárga színpároson. Megkönnyebbülten felsóhajtok. A rozoga faajtó nesztelenül nyílik ki és én feszengve lépek be rajta, magam mögött hurcolva poggyászom. Az ajtó rögtön becsukódik utánam és én megszeppenve állok az iskolában. Körbenézek, tekintetemmel keresve valakit. Akárkit. Hirtelen egy hang szólal meg mögöttem, minek következtében ijedten pördülök meg.
-Kisasszony, miben lehetek segítségére? - kérdezte az előttem álló személy.
-Ööööööö... Még új vagyok és nem tudom, hova kell mennem - mondtam. Tud segíteni?
-Persze, kisasszony, mindjárt lejön az egyik prefektusunk, addig is, várakozzon azzal a két hölggyel ott! - mosolyog barátságosan és két, velem egy korú lány felé mutat, akiket eddig észre sem vettem. És az egyiknek szárnya volt! Komolyan mondom! Igaz, Anya már mesélt a tündérekről, de nem tudtam elképzelni szárnyas lányokat. A másiknak nem volt.
Lassan elindulok feléjük.
-Sziasztok! - köszönök. - Susan Hutsinson vagyok.Titeket hogy hívnak?
A nem-tündér szólal meg először.
-Fleur de Lys, vérfarkas - mutatkozik be.
A tündér egy cseppet elpirul, majd válaszol.
-Allie Liliane White, tündér - mondja. - Te mi vagy?
Először nem igazán értem, mire céloz, de aztán megértem. A fajomra kíváncsi.
-Vé... - kezdem, de olyan nehéz kimondani. Eddig még egyszer sem mondtam ki. Veszek egy nagy levegőt és újrakezdem. - Vérfarkas.
A hangom enyhén megremeg, de úgy tűnik, ők nem vették észre. Vagy túl udvariasak és nem akarják, hogy még jobban égjek.
Hosszú ideig hallgatunk, legalább is nekem annak tűnik.
-Hová osztottak be titeket? - kérdezem megtörve a csendet.
-Calan - válaszolnak egyszerre, mire elnevetik magukat.
-Téged? - kérdezi Fleur.
-Accres - mondtam szomorúan.
-Mi a bajod vele? - kérdi a tündér.
-Hát... Különböző házakba vagyunk beosztva... - mondom ki.
-Attól még lehetünk jó barátnők - mosolyog Allie.
-Ti vagytok Fleur de Lys és Allie Liliane White? - szól egy hang a hátam mögött.
Fleur és Allie bólint.
-És te ki vagy? - néz rám a lány.
-Susan Hutsinson - mondom.
-Te nem vagy Calanos, igaz? - húzta fel jobb szemöldökét.
-Nem, engem Accresbe osztottak be - motyogom, mert a lány nézése annyira zavaró.
-Akkor egy pillanat és neked is jön a perefektusod, mert én a Calané vagyok - mondja és Fleurékhoz fordul. - Gyertek, bemutatom nektek Meriliont...
Allie és Fleur tátog nekem egy-egy sziát.
-Susan? Te vagy az? - kérdezi egy ismerősen csengő hang a hátam mögül pár perc elteltével.
Megfordultam és alig hiszek a szememnek.
-Sarah? - kérdezem totál döbbenten. Mióta is nem láttam? 7 éve. Azóta már felnőtt, de levélben tartottuk a kapcsolatot egész idő alatt. Vagyis, azóta, hogy megtanultam írni és olvasni. Az összesen... ja, vagyis 7 éve. Képeket küldött magáról, de az más. Most látom, mint hús-vér embert. Vagyis vérfarkast. És egyben boszorkányt. - Sarah!
Könnyes szemmel ölelem meg és látom, ő is felfelé pislog.
-Nem is mondtad, hogy prefi vagy... - jegyzem meg enyhén szemrehányóan, amikor elenged.
-Á, én nem is, de a barátomnak kihagyhatatlan focimérkőzést kell néznie, úgyhogy jelentkeztem, hogy fogadjam a húgomat.
Elmosolyodok.
-Feltétlenül be kell mutatnod ennek a fociőrültnek.
-Mindenképp... - bólogat komolyan. - Na, gyere, irány a lány hálókörzet.
Futtában sorolja a helyek nevét, de a könyvtáron kívül nem jegyeztem meg semmit.
-Nem baj, egyelőre a hálókörzetet tanuld meg - legyint és megmutatja a szobámat. - Tada! Az enyém kettővel arrébb van, jobbra, szóval bármikor megtalálsz, ha szükséged van egy lelki társra.
-OK, nem felejtem el - bólogatok. - Hány óra van?
-Este 11, most lett vége a vacsorának, de vittek neked és a többieknek is vacsorát a szobába, szóval nem fogsz éhen halni - mosolyog. - Na, én léptem. Holnap ne felejtsd el beszerezni a belépőkártyát, leadni a méreteidet, és a többi, de ez mind benne van az asztalodon található házirendben. Jó éjt, Susan!
-Neked is, Sarah! - intek utána és belépek a szobámba.
Annyira felfoghatatlan, hogy újra találkozom Sarahval, hogy máris megismerkedtem két lánnyal és még nem törtem össze semmit.
Leteszem a poggyászomat az ágy mellé és átöltözök pizsamába (a repülőút előtt már megzuhanyoztam) és beleharapok az íróasztalomra kikészített vajas zsemlébe és belekukkantok a házirendbe, de majd inkább holnap kezdek neki, mert még az a nap az utolsó tanítás nélküli nap. Miután elfogyasztom a vacsorámat ledőlök az ágyba és szinte rögtön elnyom az álom.

-Susan - simítja meg Anya a kezem. - El kell mondanom valamit... Én boszorkány vagyok. - És, hogy ezt bebizonyítsa, egy víztölcsért készít a tenyerén. Alig hiszek a szememnek. - Apád vérfarkas volt, és az ő vére a Te ereidben is lüktet, ezért történt ez a múlt éjjel. Nagyon sajnálom, hogy nem mondtam el Neked... - szemébe könnyek gyűlnek.
-És én hogy változtam... azzá? - suttogom.
-Az éjjel Te megöltél valakit, ha véletlen is volt - magyaráz. - Ha az nem történik meg, akkor Te nem változol vé...
-NE MONDD KI! - fakad ki belőlem. Nem akarom még egyszer meghallani. - Bocsánat...
-Semmi baj, megértem, hogy össze vagy zavarva. Reméltem, hogy varázserőd miatt jutsz el Merilionba. De nem azért. Nem csak azért.
-Merilion? Varázserő? Anya!
-Merilion, varázslényképző. Oda került Sarah is - mondja.
-Ő is megölt valakit? - hirtelen egy rémséges gondolat férkőzik az agyamba. - Apa...
-Nem, nem ő volt - siet a válasszal Anya. - Azt majd egy másik alkalommal. De ő is vérfarkas lett.
-Mi van a varázserővel? - terelem el a szót, mert látom, Anyát felzaklatja ez a téma.
-Hibrid vagy, Susi, félvér - magyarázza. - Nem csak apádtól örököltél különleges képességeket. Az ereidben folyik a mágusok vére is.
-Szóval, én is tudok vízizét csinálni? - kérdezem kételkedve.
-Igen, Te is, de ahhoz idő kell - mosolyog Anya.
-De eddig miért nem jelent meg ez az erő? - kérdezgetem tovább.
-Mert ahhoz idő kell, nem szabad siettetni. Sarahnak az első évben semmi sem jelentkezett, lehet, hogy Te is későn érő leszel.
-Cool... - húzom a szám. - És mi van, ha én nem akarok az lenni?
-Erről, sajnos, nem Te döntesz... - simogatja a hajam szomorúan.
-Mehetek aludni? - kérdezem.
-Persze.
-Majd holnap mesélsz még? - kérdezem, mintha ő lenne Rémusz bácsi én meg a Kisfiú (ajj, de szeretem azt a könyvet!).
-Igen.
Felmegyek a szobámba és lefekszem az ágyba. Gondolatok ezrei kavarognak az agyamban, nem tudok elaludni. Amikor mégis elnyom az álom, rémálmok rémálmai törnek elő és én izzadtan, nyöszörögve forgolódok...

Kinyílik a szemem és én szakadozva veszem a levegőt. Felülök az ágyban és megpróbálom kitörölni az álmot a szememből. Most tudatosul bennem, hol vagyok. Felállok, kinyitom az ablakot és gondolataimba mélyedve hallgatom a madarak csicsergését és nagy levegőket véve nyugszok le a nyárvégi szellő illatára...

Kinyitom az ajtót, majd lehuppanok az ágyra. Végigdőlök rajta és bámulom a plafont. Gondolataim visszatérnek Carterre és a West fiúra. Hirtelen felpattanok, nem bírom tovább levegővel és az ablakhoz rohanok, kitárom. A friss levegő átszáguld a szobán és a szellő finoman csiklandozza az arcomat. Carter.

Miért is kell tőle félnem? Sötétbarna, egyenes haj, sűrű fekete szempillák, nagy kávébarna szemek, magas, izmos test, enyhén sápadt bőr. Mi veszélyes van egy ilyen fiúban? Jó, maximum a jelleme, azt még nem tudom milyen, de igyekszem megismerni. Nem érdekel Adam buta tiltása, meg fogom ismerni Carter Wish-t.

Mikor kilépek az étkező ajtaján, már csak nagyjából 10 ember álldogáll a porta előtt.
-Jó estét - kopogok az ajtófélfára. A portás fáradtan néz fel rám. - Már csak mi maradtunk, nyugodjon meg. Mi is el tudjuk venni, ne tessék fáradni.
A portás rámmosolyog és nekikezd a vacsorájának, míg mi kivittük a cuccainkat. Én kb egy bőröndnyi új ruhát kaptam, ne is tudom, hogyan tudták ilyen gyorsan elkészíteni. Ja igaz. Ez egy varázslósuli...
-Mennem kell, Susan, bocsi, de magadra kell, hogy hagyjalak - veregeti meg a vállamat Sarah. - Jóccakát!
-Nektek is - intek és fáradtan behúzom a cuccomat a szobába és az órarendemet rádobom az asztalomra. Kikeresem a frissen készült ruhákból a pizsamámat, ami terméseztesen a házam színében pompázik, de inkább a régit veszem fel. Azt szeretem. A többi ruhát összehajtogatva elhelyezem a szekrényemben, majd lefekszem az ágyamra, magamrahúzom a takarót és szinte rögtön elszenderedem, mit sem törődve azzal, hogy még nincs takarodó.

Így a második nap vége felé már nagyjából tudom, hogy mennek itt a Merilionban a dolgok, bár még van pár dolog, ami homályos számomra. Kezdem a legelején. Megérkezésemkor Fleur-rel és Sophie-val körbejártuk egész Meriliont. A prefektus megmutatott nekünk minden helyiséget, amiről érdemes tudnunk, majd a szobáink felé vette az irányt. Fleur hálóhelye előrébb volt, mint az enyém, ezért Ő hamarabb foglalta el a helyét. Sophie tovább kísért engem, végül egy közönséges kis faajtó elé értünk, melyen kis rézkilincs díszelgett.
-Parancsolj, a szobakulcsod - ejtett a prefektus a kezembe egy kis kulcsot, majd biztatóan rám mosolygott. - Sok szerencsét az első napjaidhoz. Ha bármi problémád van, hozzám nyugodtan jöhetsz - kacsintott. - Ja, és majd' elfelejtettem. A kártyádat és a méreteid leadását ne felejtsd el! - sétált el a folyosón.
-Viszlát - köszöntem halkan, majd lebegő bőröndömmel a nyomomban beléptem a helyiségbe.
Nos, mit is mondhatnék. Ízlésesen berendezett, faburkolatú szoba egy ággyal, ruhásszekrénnyel, íróasztallal, könyvespolccal. Asztalom fiókjait kinyitva papírokat, füzeteket, tollakat, ceruzákat, vonalzókat és egyéb kiegészítőket találtam, míg a ruhásszekrényben a ruhák listáját is megleltem. Halálosan fáradt voltam, így úgy döntöttem, hogy szobám átrendezését áthalasztom a következő napra, azonban a bőröndömből néhány holmit kipakoltam, végül úgy döntöttem, a többi másnap, ezért bevonultam fürdőszobámba, megmosakodtam, majd azonnal el is aludtam. Másnap korán keltem. Felvettem egy halványrózaszín szoknyát, hozzá tartozó elegáns blúzzal, a hajamba orchideát tettem, majd lelibegtem a portára, hogy megcsináltassam a kártyámat és leadjam méreteimet. A portás nagyon kedves ember, igazán örülök, hogy nem olyan, mint néhány könyvben, ahol a portás bácsi volt a főszereplő egyik legutálatosabb ismerőse. Teendőim elvégzése után a Nagyterem felé vettem az irányt. Viszonylag gyorsan megtaláltam, majd az ajtóban állva szemügyre vettem a helyiséget. A Calan asztalánál már sokan ültek, felismertem Fleur-t, Flora-t és Adamot. Tekintetem gyorsan az Acress asztalára vándorolt. Körülbelül az asztal közepénél meg is találtam, akit kerestem. Egy rakás barátja körében ült és nevetett, de amikor észrevette, hogy figyelem, az ajtó elé pillantott, elmosolyodott, majd mondott valamit a barátainak és elindult felém.
-Szia hugi - ölelt meg, én pedig boldogan viszonoztam az üdvözlést. - Na, hogy tetszik a Merilion?
-Jó - mosolyogtam. - Eddig tetszik.
-Utána is szeretni fogod - nevette el magát Jack. - Biztos vagyok benne.
-Hé, Jack, gyere már! - üvöltötte valaki bátyám baráti köréből.
Fogadott bátyám megjátszott rosszallással megcsóválta a fejét.
-Hihetetlenek - mosolygott, majd még egyszer megölelt. - Később találkozunk - sétált vissza az Acress asztalához.
-Szia - sóhajtottam, majd odasétáltam a Calan asztalához.
Ezután már csak az étkezések során dugtam ki az orromat szobámból. Otthonról hozott holmijaimmal benépesítettem a szobát, az ágy mellett álló éjjeliszekrényre egy, a családomról készült fényképet tettem. Aztán a paplant fehér színűvé varázsoltam, rajta apró rózsaszín virágokkal, a párnáim hófehéren kezdtek ragyogni. A falra nagy erőfeszítések árán két varázsigét is bűvöltem: a hangulatomhoz függően változzon a színe, illetve, hogy áradjon belőle megnyugtató zene. Dudorászva festettem a padlót fehérre, az éjjeliszekrényem is világosra váltott. A hárfámat és a gitáromat amelyeket kicsinyítő bűbájjal hoztam el, az íróasztalom mellé állítottam, könyveimet a polcra rakodtam. Összességében nagyon komfortos lett, viszont kellően kifáradtam a sok varázslástól, így korán, már nyolc órakor lefeküdtem. Elégedett pillantásom végigjárta a szobát, majd mély álomba merültem.

Miután seperc alatt kipakoltam kevéske holmimat a hátizsákomból, (amire úgysem lesz szükségem), leadtam a méreteimet, volt időm egy kicsit fújni. Csak most vettem észre, hogy egész testemben remegek. Miért? Nem nagyon értettem magam, hiszen alig vártam, hogy végre különleges lényekkel találkozzam. Attól féltem, hogy nem fogadnak el? Ugyan már? Kit érdekel? Na jó, most már magamnak is hazudom.
- Arrgh! - csaptam mérgesen a párnámra. Úgy döntöttem, a nagy bőröndöt is kipakolom, és a ruhákat színárnyalatok szerint csoportosítom. Kezdek megkattanni. Azért csak megtettem. Egy kis rendtől mindig jobban érzem magam. Megvan - csettintettem magamban. Hatalmas kontyba fogtam rakoncátlan tincseimet, és felhúztam a balettdresszemet. Megkötöttem a vastag szalagos, cseresznyeszínű spicc-cipőmet és az ismerős mozdulatokat végeztem. Izmaim összehúzódása mindig megnyugtatott, most sem volt máshogy. Lementem jobb láb spárgába, felhúztam az egyik lábam a nyakamba, és lehunytam a szemem. De jó érzés! Hirtelen kattant a zár, és belépett rajta az a lány, aki körbevezetett. Már nem volt időm "visszacsomagolódni", de sajnos megpróbáltam... és...
- Aú - haraptam az ajkamba, és próbáltam minél lejjebb süllyedni. Ezt a szégyent! 3 éves korom óta nem estem el balett közben.
-Jézusom, jól vagy? - ijedt meg Susan.
- Persze, csak kicsit megütöttem a bokámat.
- Annyira sajnálom.
- Semmi baj, tényleg- nyugtattam.
- Cserébe meghívlak valamire... - kezdte, majd zavartan folytatta:
- Mi vagy te?
- Muselion. Egyenesen Haydn kottájából. Leesett az álla.

-Nem mehetsz el – ül le az ágyamra határozottan.
-Mi? De… Árgh! Sarah! Kérlek!
-Nem. És nem mondom el többször.
Gőzöm sincs, hogyan tudja megőrizni a nyugalmát.
-De Sarah! – vágom a földhöz azt, ami a kezemben van. Upsz, a telefonom. De nem esett baja! – Mond, hogy miért ne?
-Idősebb nálad…
-Csak két évvel!
-Nem ismered a múltját…
-Majd megismerem! Elmondja ő!
-És nem akarom, hogy Te legyél a legújabb…
-Mi? A legújabb mi?
-És még túl fiatal vagy – az ujjain számolja az indokokat.
-De én El. Fogok. Menni. Holnap. Akármit. Is. Mondasz. – minden egyes szavamat egy-egy párnaütéssel nyomatékosítottam meg.
-Engem meg nem érdekel, mit mondasz, nem mész el – mosolyog mézédesen.
Brian egyik haverja nyit be a szobámba és leül Brian mellé.
-Hoztam egy ki innivalót – dobja meg egy dobozos kólával. - Hogy állnak?
-Köszi, Bob – kapja el az üdítőt. – Mint fél órája. És Susan kezdi elveszteni a türelmét, de Sarah még bírja.
-Hová tűntek a többiek? – néz körbe Bob.
-Fontos dolguk volt…
-És Te?
-Nem enged el az asszony…
-Fogd már fel, Susan, 13 vagy, még nem vagy elég idős!
-14 leszek, vagyok elég idős!
-Nem!
-De! És ez amúgy se randi lesz!
-Á, nem, csak kettesben lesztek, egyedül kettesben, édes kettesben…
-Felfogtam. De akkor se az lesz! Voltam már kettesben Briannal meg Bobbal is, de nem volt randi!
-De ők nem hívtak meg előre!
-Jaj már, Sarah, belehalnál, ha nem lennél az anyám? Belőle egy is elég, főleg, hogy hazudott nekem, nincs szükségem még egyre!
-Anya nem hazudott, csak…
-Csak nem mondta el a teljes igazságot! – vágok a szavába. – Majdnem ugyanaz.
-Nem ugyanaz! Ha neked történt volna az a férjeddel vagy a barátoddal, akkor Te is megértenéd!
-De nem tudom megérteni, mert nem engeded, hogy legyen fiúbarátom!
-Vagyis ezzel bevallod, hogy randizni mennétek!
-Nem igaz!
-Na, visszatértünk az eredeti témához… - morog Brian.
-És amúgy is, mi történt akkor? Anya nem mondta el nekem, miért halt meg Apu!
-Ahhoz Neked semmi közöd, Susan!
-Miért, Neked van?
-Igen, mert én ott voltam… - kérdőn nézek rá, mire elferdíti az eredeti gondolatot. - …korban, Te meg még kis pisis voltál!
-6 éves! Az nem olyan kicsi!
-Nem érdekes! – legyint érdektelenül. – De akkor se tudod meg, és akkor se mész el.
-De Sarah!
-Nincs semmi Sarah. Téma lezárva. Pont – áll fel lezárva a veszekedést.
-Nem bírtad volna ki, ha órákkal ezelőtt lezárod, ha ugyanaz a végeredménye? – kérdezi szenvedve Bob.
-Á, ne is próbáld megérteni őket, Bob, a nők kiismerhetetlenek – karolja át túljátszott együttérzéssel Brian. – A női logika páratlan. És értelmetlen.

A hárfa hangja lágyan gurgulázott át a szobán, igazodva a falból szóló zongoraszóhoz és a hangomhoz. Lassú, szomorú dal volt éppen terítéken, nagy ugrásokkal és skálázásokkal. Csak úgy engedtek el a Merilionba, hogy naponta gyakorolok, így, miután végeztem a feladott feladatokkal, leültem a hárfa mellé és csak úgy énekelni kezdtem a hárfával, majd egy kis zongorát is kértem a faltól. Alig negyedórája gyakorolgattam, amikor kopogást hallottam. Nagyon hangos kopogást. Dörömbölésszerű kopogást. Az illető valószínűleg már elég ideje vár bebocsátást, csak nem hallottam meg. Halkan felsikkantottam, azonnal abbahagytam az éneklést, elugrottam a hárfától és bíborvörös arccal elmotyogtam egy "Szabad!"-ot. Sophie dugta be a fejét a szobámba és csodálkozva nézett körül.
-Zenét hallgatsz? Ki énekli ezt a dalt? Szívesen meghallgatnám még egyszer... CD-ről ment? - érdeklődött kedvesen, mire olyan vörös lettem, mint egy paradicsom.
A fal ebben a pillanatban világoskékből ugyancsak mélybordóvá vált. Szerencsére ez elterelte a prefektus figyelmét.
-Színjátszó fal? - kérdezte döbbenten, majd elismerően bólintott felém. - Nem sok elsőéves képes erre. De mindegy is, nem ezért jöttem.
Halkan felsóhajtottam, mire a fal ismét visszaváltott egészséges égkékre. Sophie ámulva nézte, majd megrázta a fejét.
-Látogatód jött az Accres-ből - állt félre, mire csodák-csodája, Jack lépett be.
Ugyan, ki jönne hozzám ide a bátyámon kívül? Sunset biztosan nem, Vele ilyen... Hogy is mondjam... Felületes viszonyom van. Nem vagyunk legjobb barátnők, de nem is utáljuk egymást. Elfogadjuk a másikat. Ennyi.
-Meglepődtél, hercegnő? - vigyorgott Jack, majd felemelt és jó erősen megölelt, én meg a vállába fúrtam a fejem.
-Nem mondanám - motyogtam, kibontakozva az öleléséből és félénken az ajtó felé sandítottam.
Sophie szerencsére már el is tűnt és még a bejáratot is becsukta maga után. Kedves lány. Sóhajtva elmosolyodtam és leültem az ágyamra. Jack tanácstalanul állt a szoba közepén, végül vállat vont és leült az íróasztalom előtti székre, felemelve a legfelső rajzot. Merilion tengerpartját ábrázolta. Nagyon szívesen lementem volna oda, de az iskola tiltja, csak a sellők és a vámpírok mehetnek el oda.
-Szépen rajzolsz - jegyezte meg, úgy mellékesen, Jack.
Belepirultam a dicséretébe. Nem először mondta, de mindig örülök, amikor valaki jónak ítéli a rajzaimat. Majd összeszedtem magam és várakozóan pillantottam Rá.
-Ugye nem csak ezért jöttél? - kérdeztem finoman.
Jack nem szereti, ha faggatják, de azért ezt muszáj volt megkérdeznem. Bátyám elvigyorodott, majd egy macska ügyességével felpattant és elém penderült. Kihúzta magát, felszegte az állát és királyi stílusban meghajolt előttem.
-Őfelsége Allie Liliane White hercegnő elé jöttem egész népe előtt hajbókolni egy apró kis ajándékkal - szónokolta.
Ámultan néztem, ahogy óvatosan a kezembe helyezett egy rózsaszín pántlikás, fehér szőrű kiscicát, porcelánból. Végigsimítottam játékosan görbülő hátán, aranyos kis fülecskéin. Nem sokan tudják, de Jack természetesen tudatában van, hogy kiskoromban volt egy ilyen kiscicám, Pihe. Elütötte egy autó. Nagyon a szívemhez nőtt. Összezártam ujjaimat a kis porcelánfigura körül és szinte észrevétlenül elkezdtek hullani a könnyeim. Lehunytam a szemem és arra gondoltam, hogy ezt nem csinálhatom, főleg nem Jack előtt. Súly nehezedett mellém az ágyra, majd egy kar átölelt és magához húzott.
-Baj van, hercegnő? - kérdezte Jack és látatlanban is tudtam, hogy együttérzően nevet.
Olyat csak Ő tud. Pont ezért (és még sok minden másért is) szeretem annyira.
-Tudod mit? - duruzsolta halkan a fülembe, mire kinyitottam a szememet és megdörzsöltem a szememet.
Na, már nem könnyeztem annyira. Félénken elmosolyodtam, mert a mélykék szempár megnyugtatóan ragyogva elfelejtette velem a megrökönyödésemet, amit az ajándék váltott ki belőlem.
-Igen? - kérdeztem suttogva.
-Kapsz még egy ajándékot - nevetett fel halkan, mire a háta mögül előrepült valami.
Az a valami elém repült, mire megdörzsöltem a szemem, hogy jobban lássak. Majd még egyszer. Majd még egyszer. Aztán visítva ugrottam Jack nyakába, akit ez egész váratlanul ért, úgyhogy elterült az ágyon, én meg azonnal felugrottam és azonnal a karomba zártam a pihe-puha, rózsaszín pántlikás, hófehér szőrű, repülő kiscicát. Azt hiszem, még soha életemben nem voltam ennyire boldog. A falak vakító fehérben pompáztak, Jack a háttérben azzal a gyöngyöző kacagásával nevetett, mire én is csatlakoztam és az új kisállatommal keringve az ágy körül, folyamatosan kacagtam. Az őrült tánc végén egyenesen belerepültem Jack karjaiba.
-Ezt meg mivel érdemeltem ki? - kérdeztem, Hófehérkét simogatva.
-Nem kellett kiérdemelned - mosolygott bátyám. - Egyébként is kaptál volna egyet tőlem - nevetett, én pedig hálásan megköszöntem.
-Várj, mit adjak érte? - riadtam meg hirtelen.
-Nem kell semmi - hárított mosolyogva, majd hirtelen megrázta a fejét és elgondolkodott. - De, azért valami mégiscsak lenne - felnevetett. - Énekelj nekem valamit a gitároddal kísérve - mosolygott. - De valami korszerűt, kérlek - nyögött, mire felnevettem, megöleltem és a hangszeremhez szaladtam.
Lesimítottam a szoknyámat, kezembe vettem a gitárt, leültem és ami csak eszembe jutott, mindent elénekeltem és zenéltem Neki. Jack derűsen mosolyogva figyelt, majd az egyik dal végén tapssal félbe is szakította az előadást.
-Köszönöm, ennyi elég is volt. Ne készítsd ki a hangszálaidat - állt fel az ágyról. - Egyébként csodásan énekelsz. Meg kéne mutatod másoknak is.
-Úgy gondolod? - kérdeztem, félrerakva a gitárt.
-Igen - bólintott, aztán megölelt. - Na, hercegnő, megyek, mert még várnak rám a haverok... Jó éjt - puszilta meg a fejem búbját, mire én elmosolyodtam és kinyitottam Neki az ajtót.
Még sokáig néztem bátyám után, majd visszamentem a szobámba és folyamatosan vigyorogva megetettem Hófehérkét. Ezután megkértem, hogy álljon az íróasztalomra és lerajzoltam. Mellé pedig egy folyamatosan nevető, mélykék szemű, igazi barát testvért rajzoltam, aki még a lapról is úgy mosolygott, hogy átmelengette az egész bensőmet.

-Nagyon szépen köszönöm - suttogtam, a szobám felé véve az irányt. - Nem is tudod, mennyit jelent ez nekem, hogy megmentetted Hófehérkét.
-Hófehérke? - a lány kissé furcsállkodó pillantást vetett rám, majd legyintett. - Ugyan, semmiség. Egyébként Flora-nak hívnak - nyújtotta a kezét, amit kissé még remegő kézzel, de megráztam.
-Allie Liliane White - mutatkoztam be én is. - Én...
-Tündér vagy, tudom - nevetett fel és óvatosan a szárnyaim felé sandított.
Én - természetesen - elpirultam, majd az Ő faját is megkérdeztem.
-Vámpír - mondta szenvtelen hangon.
Pár nappal ezelőtt valószínűleg sikítva rohantam volna el egy vámpírnak akár a közeléből is. De amióta utánaolvastam a vámpíroknak, már megnyugodtam, hogy nagy valószínűséggel nem esznek embert, ez a vámpír pedig különösen kedvesnek látszott, pláne, hogy megmentette Hófehérkét. Így inkább csak félénken elmosolyodtam.
-Melyik házban vagy?
-Plena. Te?
-Én a...
-Várj! Ki ne mond! Kitalálom. Decres?
-Nem, Calan - öntötte el enyhe pír az arcomat.
-Ó - csettintett csalódottan. - Pedig azt hittem, eltalálom... Mindegy. Ez a szobád? - fordult körbe csodálkozva és enyhén megrökönyödve lakóhelyemen.
Talán egy vámpírnak egy kicsit túl csilivili a berendezés... Hófehérkét a saját kis fekhelyére fektettem és már éppen húztam volna el a függönyt, amikor Flora emberfeletti gyorsasággal az ajtónál termett.
-Ki ne nyisd! - kiabált rám, mire ijedten a szoba másik végébe repültem és onnan néztem Rá ijedten. - Bocs - lökte el magát a faltól. - Csak tudod, a vámpírok elégnek a napon...
-Jaj, tényleg, ne haragudj - szégyelltem el magam.
-Semmi baj. Jobb, ha tőlem tudod meg, mint ha valaki a nyakadnak esik ezért - vonta meg a vállát, aztán odament az íróasztalomhoz, amin...
Amin a rajzaim voltak! A paradicsom sápadtnak tűnt az arcom pirossága mellett. Flora egy örökkévalóságnak tűnő ideig nézte az egyik rajzot, mialatt én azt hittem, ott ájulok el. Végül a lány felemelte a fejét és felmutatva a lapot, megkérdezte:
-Ő a fiúd? Elég sok képen szerepel... - mutatott... Jackre.
-Ööö... Nem, Ő a bátyám. A fogadott bátyám - magyaráztam, mire Flora egy árnyalatnyit feljebb húzta a szemöldökét, de nem kérdezett.
Visszatért a rajzokhoz. Amióta csak megismertem, biztonságban éreztem magam és nem ódzkodtam Tőle. Érdekes, mert én minden új emberrel, akit megismerek, igen bizalmatlan vagyok... Nos, ez most nem történt meg. Vajon mi lesz ezután? Barátok leszünk vagy nem? Csak a Sors döntheti el... Vagy mi dönthetünk a Sorsunkról.

Pechemre, Sarah eltorlaszolta az ajtómat, szóval itt ülök az ágyamon és a párnámmal verem a falat. Miért kell beleszólnia? A tegnapi veszekedésünk óta már beszéltem Masonnel és elmondtam Neki, hogy lehet, hogy kések és egy kicsit elkerítettebb helyen kéne találkoznunk, mire mondta, hogy a parkban találkozzunk. Ja, meg ha fél óránál többet kések, akkor megkeres. Kezdhet készülődni, mert már 28 perce próbálok nekimenni az ajtónak, de nem nyílik. Miért van Sarahnak föld elemű barátja és én miért nem tanultam még meg varázsolni????? Kopognak.
-Susan, benn vagy? – hihetetlen, Mason az!
-Igen, de nem tudok kijönni, mert bezártak – válaszolok dühösen.
-Mássz ki az ablakon – adja az utasítást.
-De az…
-Igen, tudom, tilos, de tedd meg. Akkor várj meg, mindjárt jövök.
Halkuló léptek hangja. 2 percig ülök malmozva, ami nagyon hosszú időnek tűnik számomra, majd kopognak. Az ablakomon! Ijedten nézek ki, Mason guggol az ablak peremén. Kinyitom az ablakomat.
-Mit keresel itt? – kérdezem totál döbbenten.
-Gondoltam, segítek kijutni – lép be a szobámba.
-OK… És hogyan?
-Próbállak fenn tartani a tetőn.
-Neeee… - húzom el a számat.
-Mi van, félünk a magasságtól? – néz rám azzal a félmosollyal.
-Nem, dehogy. Csak… szabályellenes, nem?
-Figyelj, 9 óra van. Sötétedik és senki sem figyeli a tetőt – nyugtat. – Minden rendben lesz.
-Jó, hiszek Neked – emelem fel megadóan a kezem. – Hű, ezért Sarah megöl.
-Nem tudja meg – mosolyog, majd elkapja a derekamat, mert megbotlok az ablakkeretben. – Hosszú utunk lesz…

Éppen a folyóban mosakodtam (hiába, még nem tudtam megtanulni teljesen tisztán vadászni), amikor a telefonom rezegni kezdett. Fogalmam sem volt ki keres így hajnali egy elmúltával. A képernyőn egy rövidke üzenet jelent meg.
Flora, nem tudok aludni, megint rémálmom volt. Kérlek ha ráérsz, gyere a szobámba!
Fleur
A következő másodpercben már Fleur ablakában álltam. Nem szóltam egyből, hagytam hadd csinálja amit elkezdett. Egy ideig még rendezgette a papírjait, majd mikor észrevette az árnyékomat, megpördült, majd betapasztotta a száját.
- Bocsi, nem akartalak megijeszteni.

Mivel nemrég esett az eső, a tető nagyon csúszott. Én konkrétan halálra aggódtam magam, hogy Fleur mikor esik le, de meg kell hagyni egész jól csinálta. A fiú hálókörletig tartó hosszú úton alig háromszor csúszott meg. Közben nem sokat beszéltünk, ő koncentrált, én meg hagytam. Tudtam, hogy Carter a szobájában van, már vadászott.
- Balról az ötödik ablak az övé. Sok sikert, mögötted leszek.

Holnap telihold. Ez volt az első gondolatom. Aztán az éjszaka emlékei törtek fel belőlem. Villám képek voltak. Sarah. Mason. Tető. Eső. Kiabálás. Ugrás. Mászás. Csók. Nagy levegőt veszek és megpróbálom az emlékeimet teljesen felidézni, de nem igazán megy. Olyan érzésem van, mint az első átváltozásnál. Csak pillanat képek vannak meg, semmi több.
-Mi történt? - kérdezem suttogva magamtól miközben felülök. Beszélnem kell valakivel. Az első személy, aki beugrik az Lucy.

-Lucy, ébren vagy? - kopogok. Pár másodperc múlva kidugja kócos fejét az ajtón.
-Már igen... - ásít. - Mi történt?
-Bejöhetek? - toporgok. Lucy egy 'persze' intéssel eláll az útból, majd leül az ágyára.
-Hallgatlak - nyújtózik álmosan és látom rajta, hogy minden erejét össze kell szednie, hogy ne aludjon vissza.
-Mason csütörtökön, azaz tegnapelőtt, elhívott egy találkára, amit a nővérem, Sarah, erősen ellenzett, olyannyira, hogy bezáratott a szobámba. Mason megjelent az ablakomnál és kirángatott a tetőre. Természetesen elkezdett esni az eső, ami csak még jobban segített az esetlenségemen. Elestem, Masonre, majd amikor feláltunk, majdnem megcsókolt, de megjelent Sarah, teljesen kikelve magából. Sikerült lehűtenem, kaptunk 15 percet. Leugrottunk a tetőről létrán másztunk fel az ablakomhoz, ahol Mason megcsókolt - hadarom szinte egy levegőre. Felnézek Lucyre, aki mosolyog. - Mi az?
-Csak, hogy tudtam, ez lesz. Szerinted miért mondtam Freddo bácsinak Mason nevét? - néha elfelejtem, hogy Lucy lát a jövőbe.
-Tényleg, akkor ez hogy van? Mármint a jövőbe látás?
-Csak az aktuális jövőt látom, amit a döntések befolyásolnak. Nem olyan nagy cucc - von vállat. - De most már aludhatok?
-Aha, persze, bocsi, csak kellett valaki, hogy meghallgasson... - mondom és felállok. Kinyitom az ajtót, de Lucy még utánam szól.
-Ne aggódj, Susan, minden rendben van.

Kisgyerek voltam, apró kislány. Kergettem valakit sikítozva, a két szőke hajfonat csak úgy lobogott utánam.
- Flora! Mindjárt megvagy – tettem egy lépést a négyéves nővérem után. Finoman hozzáérintettem a kicsi kezemet és felsikoltottam. – Megvagy! Én nyertem!
- Lányok! Anyu mesélni akar valamit! – Adamnek már akkor megvolt a tekintélye, pedig még csak öt éves volt. Mindenki bement a kis nappaliba és anyut hallgattuk, aki mesélt nekünk. Mesélt a vérfarkas-átokról, amit már ilyen fiatalon meg kellett tudnunk. Flora a mese után sírva kirohant, el, messze. Két napig kerestük, de nem lett meg. Amikor a telihold feljött az égre, aznap éjjel Flora előkerült. Azt mondta mutatni akar valamit. Boldogan beugrott a fürdőkádba és halfarkát lóbálta. Sellő lett. Valamiért undorodtam a halfaroktól, nem tetszett. A vérfarkasság, de sellő sem akartam lenni, olyan visszataszító volt.
Újabb emlékkép.
- Lily! Ugrás! Fuss! – hallottam a hangot. És futottam is. Majd hazaértem, bezárkóztunk. Adam, aki tizenkét éves lehetett, becsapta az ajtót.
- A legjobb barátod apja megőrült. Grat. Mit csináltál?
- Semmit, Adam, hidd el – terültem szét a padlón. Csak a mellkasom mozgott sebesen. – Carter bejöhet?
- NEM – Flora és Adam egyszerre tiltakozott.
- Nemááááááár. A legjobb barátom.
- Akinek az apját megharapta egy vérfarkas, amibe beleőrült. Sajnálom, Lily. Még várjunk egy kicsit.
- Carter hibrid. Rá nem hat a harapás – duzzogva felültem a padlón.
Újabb emlékkép.
- De jó, hogy látlak, Lilykém! Mondani akarok valamit – futottam, szaladtam, majd Carter nyakába ugrottam.
- Mit?
- Elmegyek anyuval. Új állást kapott – simogatta meg a hajamat. Arcom a két mondat hatására elváltozott. Elsápadt.
- Nem. Nem mehetsz el! – szinte hisztérikus rohamot kaptam.
- Hidd el, találkozni fogunk még. Megígérem – Carter szemében könny csillogott, de megígérte, és amit ő megígér, azt be is tartja.
Újabb kép.
Egy másodperc törtrésze alatt történt. A kés kirepült a kezemből és Joseph ütőerét elvágta. Sírógörccsel küszködve rohantam oda hozzá. Nem történhetett meg! Nem! Egyáltalán nem! Lehet, hogy Florával kellett volna mennem?
Nagyon világos és fényes volt minden. Az első, akit láttam az Flora volt. Még pislogtam kettőt, majd felültem az ágyon.
- Huh – sóhajtottam nagyot. – Ez durva volt. Köszönöm. Megmentetted az életemet – őszintén hálás voltam a lánynak.
- Ha nem mentünk volna ki a tetőre szerinted, akkor is megtörtént volna?
- Hát, nyitva volt az ablakom, nem? Egyszer becsuktam volna. Amúgy nem tudom ki volt, aki megharapott. Valaki, aki messze él innen. nem sulis. Nagyon durva, hogy ti vámpírok hogy megérzitek a vér szagát.
- Hát most már te is meg fogod. És vadásznod is kell. De bizti jól vagy?
- Persze. És nézd! Minden sebem eltűnt meg ilyenek. Szerintem jól jártam azzal, hogy megharaptak. Mennyi idő van?
- Fél kettő.
Két koppanás hallatszott az ajtómon.
- Ez Carter. Ha tudnád miket csinált. Be akart jönni. Borzalmas az a fazon.
- Beengedem, jó?
- Én meg. Hm... Szólok az igazgatónőnek, hogy jól vagy.
- Flora, én nem tudom, hogy szóval... Nem tudom mit kell majd csinálnom. Az életem végéig az adósod leszek. Izé... a létezésem végéig.
- Tudod, hogy nem haltál volna bele a harapásba, csak az átváltozás tartott volna tovább átváltozás.
- Akkor is köszönöm.
Újabb kopogás.
- Megyek már! Carter! – nyitottam ki az ajtót. – De örülök neked! – ugrottam a nyakába. Hihetetlen, hogy megígérte, hogy látom újra és látom. Itt van mellettem.
- Jól vagy? Hogy érzed magad? Fáj valamid? – támadott le a srác.
- Pontosan úgy, ahogy te mikor megszülettél. Jól vagyok, Carter, nyugi. Viszont nehogy világgá kürtöld, hogy megharaptak, mert azt a szégyent nem élném túl – igazgattam el a kócos tincseit. Flora hamar visszajött, nyomában az igazgatónővel és a tesóimmal. Mindenkit megnyugtattam, hogy jól vagyok, tökéletesen jól. Kaptam új órarendet és megbeszéltük, hogy nem kürtöljük világgá a harapást. Flora majd megtanít vadászni és mindenféle dologra, de ezeket természetesen megtanulhatom az órákon is. Nem akartam vérszívó lenni, de most itt állok sápadt bőrrel, vámpír-vérfarkas testben és örülök neki. Hiszen nem fog megégetni a napfény, a telihold meg nem fog magához láncolni.

A szénceruza hangtalanul szántotta a papírt. Halvány, szinte láthatatlan körvonalú szárnyak jelentek meg a papírlapon. A lány egy kis ház tetején ült, törökülésben, ábrándos tekintete a csillagos égre függesztve. Sóhajtva kipillantottam az ablakon. Éjszaka volt. Ugyanúgy, ahogy a képen. Viszont a képen ülő lány igazi valója nem látta a csillagokat. Az iskola tetője eltakarta szeme elől a fénylő égitesteket. Már este tizenegy óra volt, így a parkba sem mehettem ki. Az erdő és a tengerpart tiltott terület. Ugyanúgy a tető. Csak azt ne tiltották volna meg... Már visszafordultam volna a rajzomhoz, amikor halk kaparászás hallatszott az ablakom felől. Megrezzenve kinéztem az ablakon, de nem láttam senkit. A zaj azonban megismétlődött. Hangtalanul felpattantam, az ágyamba siklottam és úgy tettem, mintha aludnék, de a szemem résnyire nyitva volt. Remegtem. Az ablak ekkor hangtalanul kinyílt, és egy fekete ruhás alak siklott be rajta. Megdermedtem, lélegezni sem mertem. Az alak hátradobta csuklyáját és miközben a Hold vékony, az ablakon befolyó fényébe sétált, halkan megszólított.
-Hercegnő, azt hiszed, nem tudom, hogy ébren vagy?
Mélykék szeme pajkosan csillogott, én pedig azonnal megkönnyebbültem, és ledobtam a takarót. Jack nyakába ugrottam és szorosan megöleltem.
-Megfojtasz - kacagott, de azért visszaölelt.
Közben keze végigfutott a szárnyam vonalán, amitől halványan remegni kezdett.
-Nem használod - állapította meg, hangjában egy csipetnyi rosszallással.
-Mindenki furcsán néz rám emiatt - súgtam bele a vállába.
-Jaj, ne csináld már - simogatta meg egyik kezével a hajamat, másik kezét még mindig a szárnyamon jártatva. - Csak nem... Emiatt? - suttogta és óvatosan a kritikus ponthoz nyúlt.
Azonnal összerezzentem, és erősen beharaptam a számat, nehogy hangosan felkiáltsak. Jack elengedett és fürkészőn figyelt. A szárnyam kókadtan remegett.
-Úgy tűnik, nincs választásom - forgatta meg a szemét, de közben már nevetve nézett rám.
-Tessék? - kérdeztem értetlenül.
Ő csak felhúzta a csuklyáját és csibészes vigyorral kiszökkent az ablakon. Kíváncsian néztem utána. Feje azonnal megjelent az ablakban.
-Nem jössz? - nyújtotta felém a kezét mosolyogva.
-Ki? A tetőre? Hiszen az tilos!
-Nyugi, nem fognak észrevenni - rázta meg a fejét.
Leküzdve a gyomromban keletkező szorongást, végül bólintottam.
-Rendben. De azért maradjunk az ablak közelében.
-Ígérem.
Megfogtam a kezét, Ő pedig felhúzott. Kiléptem a tetőre... És azonnal elfelejtettem, hogy éppen tilosban járunk. A majdnem telihold fényesen világított az égről, a csillagok halványan fénylettek. A szemem azonnal megtelt a látványukkal. Jack félreállva figyelt, aztán lehuppant a cserepekre. Mélykék szemében visszatükröződtek a csillagok. A szemem még mindig az égen tartva én is leültem mellé.
-Jobb így? - kérdezte gyengéden, én pedig bólintottam.
-Sokkal jobb.
Szeme a szárnyaimra tévedt és még egyszer végigsimított rajta. Megint megremegett kicsit, de most már nem annyira, mint előtte. Jack ajkán elégedett mosoly játszott.
-Ezüstös a szárnyad - suttogott.
-Tényleg? - tekergettem a fejemet.
-Csak a Hold az, Allie. Csak a Hold - húzott magához.
Befészkeltem magam az ölébe és onnan néztem a csillagokat. Jack a hajammal játszott.
-Mész a bálra? - kérdezte csak úgy mellékesen.
Természetesen tudtam, miről van szó, hiszen olvastam róla.
-Nem - feleltem, a fejemet rázva. - Miért?
-Csak tudni szerettem volna, ki az a bátor, aki szemet mer vetni a húgomra - mosolygott le rám.
-Te? Te mész?
Elkomorodott.
-Nem.
-Nem hívtál el senkit?
-Nem. Nem szeretem a zajos összejöveteleket.
Ahogy én sem, tettem hozzá gondolatban. Egy apró kis hallgatás után megszólaltam.
-Miért vagy most itt?
-Tudom, mennyire szereted nézni a csillagokat. Azt is tudom, hogy mostanában kevesebbszer van rá időd. Hát gondoltam, miért ne - vonta meg a vállát, mintha semmiség lenne.
Nekem nem az volt. Egy egész világ.
-Köszönöm - suttogtam csendesen.
-Nincs mit - mosolyodott el halványan és belepuszilt a hajamba.
Körülbelül fél óra múlva fázni kezdtem, és Jack hiába adta rám a fekete köpenyét, kértem, hogy most már menjünk vissza, mert holnap reggel nem tudunk majd felkelni. Nem ellenkezett. Óvatosan, vigyázva minden lépésemre, visszavezetett a szobámba. Beugrott Ő is, de csak egy gyors búcsúölelére, aztán már surrant is ki, mint egy éjjeli árny. Mosolyogva néztem a nyitott ablakot, aztán becsuktam, lefürödtem és lefeküdtem. De még sokáig nem jött álom a szememre.

-Susan, ébresztő! - ráz meg valaki.
-Argh... - fordulok át a másik oldalamra.
-Ébresztő! - fordít vissza, mire ösztönösen hozzávágom a párnámat. - Au! Hé, nem dobálunk!
-Argh... - újabb fáradt morgás felőlem.
-Kelj már fel! - Valaki elég dühös, de én nem tudok ilyenkor felkelni, csak ha van valami erős motiváció. A Valaki az arcomba világít, mire már kinyögök egy értelmes választ.
-Mi az? - na jó, nem valami megváltó, de legalább mondat. Vagyis két szó. De értelmesek!
-Pár óra és felkel a telihold - magyarázza idegesen a hang (mivel továbbra is csukva a szemem, nem tudom, ki Valaki).
-De hajnal van! - motyogom.
-Attól még telihold!!! - ordít idegesen, majd vesz egy nagy levegőt. - Figyelj, én vagyok Neked kijelölve, és ha nem juttatlak el a Helyre, megbuktatnak, érted? Ez nekem fontos. Nagyon. Szóval, értékelném, ha most felkelnél, felöltöznél, majd velem jönnél. Bízhatom benned, hogy segítesz nekem nem megbukni?
Sajnos, ez már jó indok arra hogy kinyissam a szemem és felüljek. Egy szép, magas lány áll a szobám közepén, hullámos, bronzvörös hajjal. És azt se kell elfelejteni, hogy tűzcsóva lobog bal tenyerén. Oh, és szárnyas.
-Háááány óra van? - ásítok.
-6:37 - felel, majd rögtön a fel nem tettre. - 8:06-kor.
-Akkor van még...
-1 óránk és 29 percünk van - fejezi be mondatomat. - 5 perced van, hogy felöltözz, be fogok nyitni, ha letelik! - oltja el a lángot a kezében és kimegy.
Egy percig még ülök és megpróbálom kidörzsölni a szememből a maradék álmot, aztá átöltözök. Amikor kinyitom az ajtót, látom, a lány éppen nyúlt a kilincsért.
-Na, indulás reggelizni! - szól és felszáll 10 centire.

El sem hiszem. Itt ülök az ágyamon mellettem Mason ül. És átkarol. Egy fiú. Aki nem a testvérem. Képeket nézegetünk, azokat, amiket én hoztam ide. A legkedvesebb képeimet.
-Ez ki? – mutat Mason egy férfire, aki engem hátulról átkarolva emel a magasba, miközben nevetek. Hat éves lehettem, szerintem. Igen, biztosan annyi voltam. Vagyis rá 3 napra hat. – A fiúd volt? – mosolyog.
-Ő az apám – a szemembe összefutnak a könnyek. Ez a kedvenc képem rólunk. Két nappal a halála előtt készült.
-Mi az apád? Farkas vagy mágus?– simítja fülem mögé a közénk hulló tincset. - Mi a baj, Sus?
-Farkas volt… De… - nagyot sóhajtok. – Meghalt… A 6. születésnapom előtt… egy nappal. Nem tudom, hogyan, sosem mondták el nekem.
-Sajnálom, Susan, nem akartam – húz magához. Megpróbálom visszaszívni könnyeimet.
Kopognak, mire felállok, hogy ajtót nyissak. A portás áll előttem, levéllel a kezében.
-Susan, leveled jött – nyújtja át gépiesen. – Mi a bajod, drágám? – kérdezi meleg szívvel.
-Csak fényképeket nézegetünk. Honvágyam van – vágom rá.
-Mindenkinek nehéz az első pár hónap – teszi vállamra kezét együttérzően, majd elhagyja a szobát.
-Kitől jött? – kérdi Mason.
Ránézek a címre, a szívem nagyot dobban.
18., Albon Street, L.A., Usa
-Otthonról – suttogom, és óvatosan kibontom a borítékot.

Kedves Susan,

Hogy vagy? Remélem, jól érzed magad Merilion falai között. Mi megvagyunk, de nagyon hiányzol mindnyájunknak.

Mivel nem tudnám elviselni még egyszer azt, ami Veled és Sarah-val történt, úgy döntöttem, elmondom nekik és ehhez a Te segítségedet kérem, mert Te voltál velük többet, mint nővéretek. Most felmerülhet benned egy kérdés: ha nem hagyhatod el Merilion és Merilin birtokát, hogy segíthetsz? Úgy döntöttem, Merilinbe költözünk. Hát nem csodás? Együtt lehetünk! Örökre! És olyan leszünk, mint egy igazi család! Csak azzal a különbséggel, hogy egyedül hétvégenként találkozunk, de mégsem a Földkerekség túloldalán fogunk lakni távol tőletek. A bál utáni héten költözünk be, pénteken. Beszéltem az igazgató nővel, elenged téged, de csak akkor, ha egy tanár és két beavatott elkísérnek. Nem mondhatok többet, ez is sok már. Annyi mindent szeretnék mondani, Susie, de, majd ha megérkeztünk, rendben? Már csak pár hét.

Puszillak,
Anya

P.s.: A kicsik rajzoltak és írtak Neked, azokat a borítékban találod.

Valamiért kiszáradt a szám. Nem értem, miért.
Kiborítom a boríték tartalmát az ágyra. Három kis papír. Az első kettő majdnem két egyforma levél, Joseph és Jack ’Hiányzol!’ levelei. Könnybe lábad a szemem. A harmadikon egy rajz van. Anya, az ikrek, Hannah és én. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy Sarah nincs rajta. Hisz’ nem is ismerte. Leveleket ő is kapott tőle, de nem tudta ki-mi, a legidősebb nővére. A hátulján kacskaringós betűkkel áll Hannah neve. Legördül az első könnycsepp.
-Mi az Sus? – lép hozzám Mason.
-Ideköltöznek… - susogom és átnyújtom neki Anya levelét, miközben az elhomályosodott rajzocskában gyönyörködök.

Allie még ott marad a szobámban és beszélgettünk. Úgy, mintha már régóta ismernénk egymást. Mindenféléről van szó, előző élet, hobbik, könyvek, jegyek, suli, stb. és nagyon élvezem, pedig nem vagyok az a ’na most csacsogjunk’ típus. Már a takarodó hangja is megszólal, amikor Allie elindul az ajtó felé.
-Nem ártana mind a kettőnknek aludni egy keveset – mosolyog. – Jó éjt!
-Jó éjt! – köszönök utána, majd becsukom az ajtót. Lefekszem az ágyamra, de nem jön álom a szememre. Még vagy egy órán át forgolódok, mire a szememre jön az álom.

-Nézzétek!
-Te mit kaptál?
-De jó!
8-9 éves gyerekek szaladgálnak körbe-körbe, mutogatva, ők mit kaptak az iskolai Télapótól.
-Hányan vagytok gyerekek? – kérdezi az álruhás Télapó.
-26.
-És mind itt vagytok?
-Igen.
-Tanító néni, megszámlálná őket?
-Igen, kedves Télapó. Addig énekeljetek neki, gyerekek!
-Hull a pelyhes…
-24… 25… Mindenki itt van.
-De nem azt mondták a gyerekek, hogy 26-an vannak?
-Tévednek azok! – legyint a tanár, miközben azon gondolkozik, mennyi karácsonyi pénzt kap majd főnökétől.
-Akkor, kedves gyerekek, nézzetek be a zsákomba! Hoztam nektek minden jót, diót, almát, mogyorót!
Mindenki ugrál a testes ember zsákjáért. Mindenkit, kivéve a 26. gyereket, aki az ajtóban áll és dühvel telt könnyeivel küzd. Senki sem veszi észre, mindenki elfelejti az árnyékból figyelő, dühösen csillogó szempár tulajdonosát.

Felriadok és veszek egy nagy levegőt. Csak egy álom volt, csak egy álom. Nem vagy már tíz éves, nem is vagy Los Angelesben. Merilionban vagy, egy istenháta mögötti helyen, valahol Európában.
Ránézek az órára, 6:30 Péntek. Bál. A fenébe. Vagy mégse. Nincs kedvem semmihez, inkább visszaalszom. Igen, az lesz a legjobb. Észre se vennék. Engem sosem vettek észre. A gyomrom összeszorul, ahogy feltörik egy emlékbuborék, az a történet, ami álmomban is előjött.
Fejemre húzom a takarót, de kopognak.

-Susan, megígérted!
-Tudom, és sosem szegem szavam, de hét óra van, könyörgök. Van még bő 13 óránk a kezdésig.
-És? Minden percet ki kell használni.
-Megígérem, hogy reggeli után belerángathattok mindenféle marhaságba, de reggeliig hagyjatok békén!
-Reggeliig! – emeli fel fenyegetően az ujját Leia. – De utána egy rossz szót se!
-Ígérem, parancsnok! Nem tudom, titeket miért izgat ennyire a bál.
-Mert ez csúcsszuper! – hőbörög Lucy.
-Azt hittem, benned megbízhatok… - morgok. – Menjünk enni, hogy minél hamarabb végezzünk.

Aha. Én naiv úgy gondoltam, ha hamarabb kezdünk, hamarabb végzünk. Dehogy is. Az túl szép lenne. Ha hamarabb kezdjük, több idő van mindenre. Már 6 óra van, és még csak a hajam van tökéletesen kikefélve, beállítva, rögzítve. Jó, az idő alatt már megmosakodtam, hajat mostam, illetve összevesztem a lányokkal, mert én nem vagyok hajlandó sminket viselni. Végül én nyertem, haha! Fantörpikus! Szóval ülök az ágyamon, és hallgatom, ahogy Lucy nekem magyaráz, miközben próbálja Leia hullámos lobboncába nem beletörni a kefét.