Az iskola parkja

Az iskola közvetlen közelében lévő füves terület. Ez torkollik bele a tengerpartba - mindenki által szabad a látogatása.

Mivel a könyvtár segítségével gyorsan kész lettem, kijövök a parkba. A nyár halvány illata libbenve kering a diákok között, reményt adva, hogy még nincs tanítás. A lágy szellő édesen cirógatja a bokáig érő, üdezöld fűszálakat. Mélyen beszippantom a meleg nyár illatát, melyet bódítóvá vált a közelgő ősz. Behunyom a szemem és hagyom, hogy a szél összeborzolja barna hajamat. Kitárom karomat és elképzelem, hogy repülök. A kezem alatt suhan a levegő, én mindent látok, mindent és mindenkit. Enyém a világ. Az egész...
Valaki nekem jön, hanyatt vágódok. Kinyitom a szemem. Az a fiú fekszik rajtam, aki reggel rám borította a teáját. Szája fél (!!!) centire az enyémtől, alig kapok levegőt. A fiú feláll majd engem is felsegít.
-Bocs, tényleg. Nem akartam csak éppen a srácokkal focizok és nem vettelek észre... – magyarázkodik.
-Semmi baj – húzom féloldalt mosolyra a szám.
-Clive, jól vagy? – lép oda hozzánk egy szép, de enyhén lázadó lány.
-Persze, csak elestem és feldöntöttem… - kérdőn néz rám, mire kisegítem.
-Susan.
-Szóval, feldöntöttem Susant – fejezi be Clive.
-Remélem, nincs semmi bajod, Susan. Én Lucy vagyok – nyújt kezet a lány. Hű, szerencsére, nincs harag. Vagyis, nem látszik, hogy kedvelem a fiúját.
-Nem, köszi, jól vagyok – rázok vele kezet.
-Nekem mennem kell! – int Clive és elindult a haverjai felé, akikkel folytatta a játékot. Lucy leül a fűbe, én is letelepedek mellé.
-Új vagy? – kérdezi.
-Aha.
-És Te mi vagy?
-Félig farkas, félig boszorkány. Te?
-Sellő.
-Mi a különleges képességed? –érdeklődöm.
-Jövőbelátás – mondja és lehunyja a szemét. – Tudod, mi jó barátok leszünk.
Nem tudok mit mondani, inkább hanyatt dőlök a fűbe.

Már szinte biztos vagyok benne, hogy nem a kedd lesz a kedvenc napom. Sajnos sem a Számtan, sem az Önvédelem nem az erősségem, hiába tanultam rájuk szinte egész nyáron, kivételes figyelemmel, egyszerűen nem mennek. A Számtan túl... Bonyolult és számomra teljesen elvont, az Önvédelem pedig... Nos... Már annál az ominózus esetnél is megbizonyosodott, hogy egy idősebb elf segítsége nélkül még egy kisebb csapat embergyermektől sem tudom megvédeni magam. Ilyenkor egyszerűen megbénulnak az érzékeim, a varázserőm. Az elmélet sem segít, hiába tudom oda-vissza a támadási és védekezési formulákat, a cselekvés pillanatában egyszerűen kiszállnak az agyamból. Edzenem kéne magam váratlan helyzetekre. Vagy pedig magam mellé veszem Jack-et, mint személyi testőrt. Jó, ezt az ötletet inkább el is vetem. Na, már csak az kéne, hogy harminc éves koromban is a fogadott bátyám kísérgessen mindenhova, mert nem tudom magam megvédeni. Nem, nem. Jack nyugodtan és kötelezettségtől mentesen élje az életét. Mostanra, este fél kilencre már csak egy-két diák lézengett a parkban. Én viszont - Levegő Tündér lévén - úgyszólván nem is tudok létezni friss levegő nélkül, így ma is kijöttem a zöldbe. Azonban nem csak ez volt az egyetlen ok. Halkan odalibbentem egy fa tövébe, leültem a fűre és kivettem szoknyám zsebéből a levelet, amelyet ma reggel kaptam. Még egyszer, jól odafigyelve olvastam a sorokat, a kedves, szívmelengető szavakat.

Drága Kicsikém!

Hogy vagy? Reméljük, tetszik a Merilion. Bízunk benne, hogy sok barátot találsz majd, hiszen olyan drága és aranyos tündérke vagy! Milyen óráid vannak? Nehezek a napjaid vagy könnyűek? Tudod, amikor mi jártunk oda, nagyon alaposan odafigyeltek a taníttatásunkra és elég keményen folyt a tanítás és az óra. Félig-meddig reméljük, hogy ez most is így van és kellően kikupálódsz. Hogyan birkózol meg az iskolával? Tudjuk, hogy ez még új Neked, de tudjuk azt is, hogy milyen odafigyelő és szófogadó vagy, bizonyára itt is megállod majd a helyed. Itthon minden jól megy, ne aggódj, csak az ikrek osontak be múltkor a szobádba és... Hát... Nos, játszottak kicsit... Tudod, milyen, amikor Ők ketten veszekednek, ugye? Tűz a víz ellen... Minden esetre ne aggódj,a károkat Édesapád már kijavította. Jack hogy van? Olyan régen hallottunk már Felőle...

Millió puszi:

Apa és Anya

U.i.: Corinne és Cornelia üzenik, hogy szeretnek Téged és várnak haza. Mindannyiunknak hiányzol, Kicsim!

Végigsimítottam Anyu ismerős betűin, majd óvatosan a zsebembe csúsztattam a levelet, felálltam, leporoltam a szoknyámat és betáncoltam az épületbe.

Jacob úgy döntött csatlakozik hozzám az ebédszünet idejére. A 4. óra után együtt mentünk le a lépcsőn.
-És most mit akarunk csinálni?
-Ha nincs ellenedre felmennék a szobámba valamiért.
-Persze, csak nyugodtan. Majd megvárlak az előtérben. - rámosolyotam, majd a szokásos gyorsaságommal feviharzottam a szobámba. Felkaptam az elmaradhatatlan fekete köpenyemet és ugyanazzal a sebességgel amivel fejöttem, leszáguldottam az aulába. Hangtalanul megálltam a háta mögött. Persze egy félvámpírt nem ilyen könnyű átverni.
- Gyors voltál.
-Siettem. - mosolyogtam. Miközben felvettem a köpenyemet elindultam az ajtó felé majd mikor a köpeny már biztoságosan fedte az egész testemet és a csuklya is a fejemen volt szélesre tártam az ajtót. Jacob leesett állal bámult rám, olyan arcot vágott mint aki szellemet látott. Bár most, hogy ebbe a világba csöppentem ezt nem is tartom olyan valószerűtlennek.
-Te normális vagy? Elárulnád mit csinálsz? Ez életveszélyes!
- Kimegyek. Te nem jössz? Vagy rád hat egyáltalán a napfény?
- Flora, te komolyan ki akarsz menni oda?
-Persze. Miért tiltja a házirend vagy valami más gond van?
- Nem, csak tudod, te elégsz a napon. - ezt úgy mondta mintha sült bolond lennék.
- Tisztában vagyok vele. - szóltam alig észrevehetően hűvösebben mint szoktam.
-Figyelj, nem akartam bunkó lenni, de remélem tudod mit csinálsz. - mindezt olyan aggodalmas arccal mondta, hogy megesett rajta y szívem.
- Csak nem aggódsz értem Jacob Green?
- Nem, dehogy is... Vagyis inkább, de igen.
- Nyugalom. Már ezerszer megcsináltam ezt. Ilyen köpenyben egy cseppet sem veszélyes. - azzal mosolyogva kiléptem az ajtón. Ő tétován követett. Azt hiszem ez a barátság életre szóló lesz.

Allie-vel nagyon jó barátnők lettünk. Igaz, az volt az egyetlen beszélgetésünk, amit a szobájában folytattunk, az ominózus eset után. Megbeszéltük, hogy órák után is együtt csinálunk valamit. 7 óra Most már biztos megírta a leckéjét A biztonság kedvéért felkaptam a köpenyemet és azzal együtt száguldottam a könyvtárba. Nem találtam ott, úgyhogy a következő másodpercben már a szobája előtt álltam. Hármat koppintottam. Bentről tétova Tessék hallatszott. Én óvatosan kinyitottam az ajtót, és amikor láttam, hogy a függöny el van húzva, gyorsan be is csuktam.
- Szia Allie! Flora vagyok. Egy pillanat és bemegyek. - a következő másodpercben már köpenyben álltam a szobájában.

-Szóval így ismerkedtem meg Jack-kel - foglaltam össze a történteket röviden és tömören.
Flora talpig feketében ballagott mellettem, néha bólintva egyet-kettőt. Elég érdekesen festhettünk, én a hófehér szoknyácskámban és egy vakító fehér orchideával a hajamban, Ő pedig egy teljesen fekete köpenybe burkolózva. Egy kívülállónak teljesen ellentétesnek tűnhettünk, és számára valószínűleg érthetetlen, hogy egymás mellett sétálunk, de valójában, amint jobban megismertük egymást, nyilvánvalóvá vált, hogy nagyon jó barátnők leszünk. Az élet néha furcsa, de kellemesen furcsa dolgokat produkál. Mint például ez a barátság. Örülök, hogy megismerkedhettem Flora-val.
-Értem. Egyébként miért nem hoztad ki a gitárodat? Játszhattál volna egy kicsit. Szívesen énekeltem volna, ha Te nem szeretnél.
Enyhe pír öntötte el az arcomat.
-Ööö... Izé... Szerintem túlértékeled a képességeimet - dünnyögtem zavartan.
-Hé, ne csináld, hozd már le - mosolygott, mire zavartan (és idegesen) bólintottam és felszaladtam a szobámba.
Sóhajtva levettem a gitárt a helyéről és leszaladtam az udvarra.
-Itt vagyok - jelentettem be, aztán elképedve megálltam.
-Oké, akkor ma este. Ne késs! - köszönt el éppen egy fiú Flora-tól, majd nagy sebbel-lobbal el is szaladt.
-Jé - néztem ámultan utána. - Ő meg ki volt?
-Jacob Green. Félvámpír. Jó barátom - vonta meg a vállát Flora. - Na, meghoztad?
-Persze - lóbáltam meg a gitárt.
-Csak akkor kicsit... Izé... Távolabb? - nyökögtem idétlenül, de Flora csak megvonta a vállát.
-Rendben.
A park egyik végébe ültünk le.
-Na? Mit játsszak? - kérdeztem félénken.
-Hmmm... Mondjuk... Megvan - csettintett. - A Green Daytől a Boulevard of Broken Dreams-t.
-Rendben - sóhajtottam fel, hogy ezt legalább ismerem.
És játszani kezdtem. Rendben, nagyon furi volt, ugyanis mások előtt még nemigazán játszottam, de Flora hangja alá játszani jó érzés volt. Gyönyörű hangja van.

Ahogy együtt zenéltünk, egyszerűen minden megszűnt körülöttünk. Csodálatosan játszott, jó volt énekelni rá. Nagyon szerettem énekelni. Igazából én is zavarban voltam, hogy mások előtt csináljuk ezt, de valójában az volt a célom, hogy felfigyeljenek Allie tehetségére. Ez nem jött be. Senkit nem érdekelt, hogy zenélünk, de nem baj, legalább szórakoztunk egy jót. Csak ültünk és néztük a naplementét.
- Allie, mesélj magadról, kérlek!

-Ööö... Izé... - piszkáltam zavaromban a gitárt. - Jack történetét már ismered, azon kívül meg semmi átlagos nem történt velem az elmúlt tíz év alatt. Van egy divattervező anyukám, egy kutató apukám és két kishúgom, akiknek két személyiségük van. Egy angyal és egy ördög. Vagy teljesen felforgatják a szobád, de úgy, hogy utána tündér legyen a talpán, aki bejut oda, vagy egy rég nem látott családtag előtt egy tökéletes pukedlit mutatnak be. De szeretem Őket, mert egyébként imádnivalóak. Annyi még érdekes, hogy egészen idáig magántanuló voltam, és még nehezen illeszkedem be egy ilyen zajos iskola környezetébe, De röviden ennyi - vontam meg a vállamat elpirulva. - Ha... Nem veszed tolakodónak a kérést, akkor Te is mesélhetnél Magadról - néztem Rá nagy, csillogó szemekkel.
Meghallgatásban vagyok jó, én nemigazán szeretek beszélni. Ó, csak ezzel a félénkséggel kezdhetnék valamit!

- Hát..., tudod a történetem elég szomorú és hosszú, nem akarlak untatni vele...
- Ráérek, és szeretném hallani.
- Rendben. Minden úgy kezdődött, hogy egy zord téli éjszakán a kocsink megcsúszott és átszakítva a szalagkorlátot egy tóba esett. Az apám és a húgaim azonnal meghaltak, anyám elvesztette az eszméletét. Megpróbáltam megmenteni, de az ajtó beragadt. Küzdöttem, de ő is meghalt. Felúsztam a felszínre és a fájdalom az erdőbe kergetett. Futottam és nem vettem észre, hogy előttem egy szép nagy verem van. Beleestem. Eltört a lábam és egy kő felhasította az oldalamat, de nem adtam fel. Megpróbáltam kimászni újra és újra, mígnem elvesztettem az eszméletem. Nem is tudom miért küzdöttem, talán csak az életösztön hatása volt, fogalmam sincs. A lényeg, hogy nem haltam meg. Újra átéltem a jó és rossz emlékeimet és szenvedtem is tőlük. Aztán felébredtem és ezt találtam magam mellett. - azzal odaadtam neki a levelet amit a rejtélyes teremtőm írt. Elképedve olvasta el. - Egyszóval én is nehezen illeszkedem be, mert én az emberi világból jövök.

-Hűha - képedtem el, majd felnéztem a levélből és megsimítottam a karját. - Sajnálom.
Nem tudom ugyan, milyen elveszteni a családunkat, együttéreztem Flora-val. Jack is (ha nem is gyakran, de) néha beszélt a néhai családjáról és akkor olyan fájdalom van a tekintetében, hogy azt szavakba nem lehet önteni.
-Ugyan, semmiség - nevetett fel idegesen Flora és lerázta magáról a kezemet.
Beharaptam a számat és félrenéztem.
-Ne haragudj - suttogtam.
-Semmi baj - mosolyodott el, bár kicsit nehézkesen, aztán ránézett a karórájára. - Hopsz, azt hiszem, Neked menned kéne, nekem meg még van egy találkám - forgatta unottan a szemét.
-Hova mész? - kérdeztem kuncogva és felálltam a gitárral a kezemben.
-Jacobbal az erdőbe. Az előbb hívott meg. 22-kor lesz Vele találkám.
-Oké - mosolyodtam el. - Akkor találkozunk holnap és jó szórakozást - intettem, és elindultam vissza az épületbe.
-Szia - suttogta utánam Flora, aztán beleolvadt az éjszakába.

- Hát mindig visszahúz, ha el akarok menni. És úgy viselkedett, mint Carter Wish, mármint amikor egy undok béka, amit utálok.
- Értem. Nem olyan ám - mosolyodott el Flora.
- Tudom. Tud normális is lenni. és tudja hol van a könyvtár. Az már szempont - egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Igen, kikérem magamnak, az már szempont egy srácban, hogy tudja, hol a könyvtár! - Rossz?
- Mi? - vonta fel a szemöldökét Flora.
- Vámpírnak lenni. Rossz? - tettem fel újra a kérdést.

- Hát, attól függ mit értesz rossz alatt. Tudod, hogy nem én választottam a sorsomat, én akaratlanul lettem vámpír. Nem volt más választásom mint hozzászokni, meg amúgy is én a jó dolgokat szeretem meglátni. Ilyen szempontból én kimondottan szeretek így élni. Futhatok gyorsabban mint a szél, hihetetlen milyen élesek az érzékszerveim, imádom, hogy olyan dolgokat is látok, hallok és érzek, amit más nem. Szeretek olyan lenni, akinek mindegy mit vágnak hozzá, a seb azonnal begyógyul és egyszerűen szeretem ezt a világot, mert szerintem izgalmas és egyszerűen itt jobb élni. De a te szemszögedből lehet, hogy nem olyan jó. Gyakran ölnöd kell, hogy életben maradhass és azt mondják a szomjúságot is nehéz legyűrni. Nekem fogalmam sincs miért, de ez könnyen ment, igazából sosem voltam olyan szomjas, hogy a szomjúság át tudta volna venni az uralmat az elmém fölött. Na,de mindegy. Számodra még rossz lehet az is, hogy soha többé nem süttetheted magad a napon. Tudom, hogy te nagyon szereted a napot, úgyhogy el tudod képzelni milyen amikor egyszer csak puff, és a nap már nem barát hanem ellenség. Többet sosem érhet napfény. Valamint meg kell tanulnod uralkodni az erőd felett is. Mindenhez olyan lehetetlenül óvatosan kell nyúlnunk, hogy az ép maradjon, legyen szó egy vázáról vagy akár egy másik lényről. Nem tudom, mindenki a saját szemszögéből ítéli meg milyen vámpírnak lenni, de ha az én véleményemet kérdezed, szerintem jó. Amúgy miért érdekel ez?

-Én ezt egészen egyszerűen nem szeretném elhinni - sziszegtem idegesen és (sokadszorra) kiradíroztam a Számtanból kapott házi feladat eredményét.
Egyszerűen nem voltam képes kiszámolni, ami rendesen felidegesített. Sajnos nem láttam ismerős arcokat a parkban, se Jack, se Flora, se Fleur, se senki, pedig direkt azért jöttem ki a szobámból a szabadba, hogy segítségre leljek. Idegesen megrágcsáltam a ceruzám végét, majd a következő pillanatban kikapták a kezemből. Rémülten elfojtottam egy kisebb sikolyt és "támadómra" néztem. Aztán bosszúsan összeráncoltam a szemöldökömet.
-Matt, Te meg mit keresel itt?
A fiú tűnődve forgatta a ceruzámat az ujjai között, majd megvonta a vállát és lehuppant mellém a földre. Felvont szemöldökkel néztem Rá, de Ő azonnal kikapta a füzetemet a kezemből és egy laza mozdulattal áthúzta. Áthúzta. Az én füzetemet. Egyszerűen megnémultan és döbbenten meredtem az áthúzott számokra.
-Ezt... Te... Hogyan... - néztem végre Matt-re, aki teljes lelki nyugalommal írni kezdett az én füzetembe.
-Az eredmény ez - koppintott rá a lapra, majd hitetlenkedve meredt rám. - Te hogyhogy nem érted a Számtant? Olyan logikus.
-Neked - kaptam ki a kezéből a füzetet, majd a sírógörccsel küszködve olvastam az érthetetlen sorokat.
-Hé, segítsek? - lökte meg a karomat játékosan Matt, amitől annyira felháborodtam, hogy kedvem lett volna felpofozni.
-Nem kell, köszönöm - válaszoltam hűvösen és kimérten.
Felálltam és indulni készültem, de Matt elkapta a csuklóm. Visszahuppantam a földre.
-Figyelj, ha ez a, akkor az már nem lehet a, mert...
-Pedig még jó, hogy lehet - sziszegtem idegesen, mire Matt idegesen a hajába túrt.
-Idegesítő vagy, tudod?
-Mert Te nem - húztam fel az orromat.
-Hé, nyugi. Szóval, ez azért nem lehet a, mert...
-Szerinted ez érdekel? - kérdeztem idegesen.
-Igen - vágta rá. - Mert szeretnél jó jegyet kapni.
Oké, erre nem tudtam mit mondani, úgyhogy megadóan hallgattam, hogy "a miért nem lehet a". Mellesleg még most sem tudom, mert Matt nem tud magyarázni. Jó, biztosan tud, csak éppen elfelejtettem odafigyelni.

Feszült vagyok. Lépked mellettem a felügyelőm, akiről útközben kiderült, Calan prefektusa és Juliette Séduction (nagyjából így kell kiejteni: Zsüliett Szedukjson . Próbáld felolvasni befogott orral és megvan a tökéletes francia kiejtés), francia lány, vagyis tündér. Juliette éppen hevesen magyaráz.
-Ez lesz az első alkalmam, hogy egy átváltozást felügyelek. Eddig ott voltam az összes elméleti órán, de nem azt jelenti, hogy tökéletes vagyok. Közel sem – hadar, majd nagy levegőt vesz. - Szeretnél valakit, hogy melletted legyen?
-A nővéremet – felelem.
-De ő is… - kezd bele, majd legyint. – Mindegy, legyen. Kövesd az előtted lévőket, mindjárt jövök.
Az előttem egy magas fiú és egy lány sétál, az utóbbi erősen emlékeztet arra a lányra, akivel az aulában találkoztam még az első nap. Ahogy a fiú felé fordul, felismerem.
-Flora? – kérdem bizonytalanul. A lány felém néz.
-Fleur – javít ki és visszafordul a fiúhoz. OK, jó tudni. Ezek szerint nincs beszélgető társam az útra.
Lehajtott fejjel sétálok. Juliette azt mondta, ne jöjjek egyenruhába, szóval deszkás cipő, farmernadrág, póló, kockás ing és egy sapka alkotja szerelésem.



Egyik kedvenc számomat dúdolom, amikor Fleur felém fordul. Először észre sem veszem, hogy hozzám beszél, szóval csak a mondat felét értettem.
-… szóval, bocsi, de ezt tudnom kellett. Na, mit akarsz?
-Csak meg szerettem volna tudni, hogy Te vagy-e az a farkaslány, akivel az érkezésnél találkoztam.
-Igen, én vagyok. Farkas. Teljes farkas. Vérfarkas – valahogy túl sokszor nyomja meg a farkas szót, de lehet, csak én hallom rosszul. – Te meg Susan, igaz? Ha jól emlékszem, farkas, igaz?
-Igen, de nem teljes. Félig mágus vagyok – magyarázom.
Néma csendben sétálunk egymás mellett, gondolom, megtöröm az enyhén kínos hallgatást.
–Ez tök jó, mert, attól függetlenül, hogy korcsnak tartanak, védve vagyok egy bizonyos mértékig a vámpírok ellen. Szerinted nem jó? Én egy kicsit irtózom tőlük. Vagy nem tudom. Olyan bizsergető érzés, amikor velük vagyok. Most is érzek valamit, de valószínűleg, mert izgulok.
-De, igazad van. Amúgy én is izgulok – mosolyog rám, de valami olyan furcsa abban a mosolyban.
-FÉLFARKASOK, IDE! – ordít az egyik tanár. A hangjából ítélve Mr. Predator az. Igen, ő az.
-Akkor, szia! – köszönök Fleurnak, mire furin néz rám. – Te a teljesekkel mész, nem?
-Ja, de, igaz – szól. – Szia!

Tökéletesen kifejezéstelen maszk mögött amit az érzéseim elejtése miatt tartottam az arcomon, megijedtem. Mi a fontosabb, a barátom, vagy a Scuola Serale? Az utóbbi. Na, de hogyan rázzam le szegényt kedvesen úgy, hogy ne sejtsen semmit. Az arcomon, közben az látszott mintha elgondolkodtam volna, ami részben igaz is. Csak úgy cikáztak a fejemben a hülyébbnél hülyébb gondolataim.
- Bocsi Allie, takarodó után nem tudjuk együtt nézni a csillagokat, mert vadásznom kéne, de egészen takarodó előttig szívesen kimegyek veled a tetőre. Aztán arra gondoltam, hogy mielőtt kimennénk az erdőbe, elmennék vadászni és körülnéznék, hogy biztonságos - e, aztán utána felmegyek a szobádba, jó? - utáltam magam amiért hazudtam neki, de ezt kellett tennem. Még így is kockázatos volt a dolog, mert nem tudtam, hogy az éjjeli "programom", meddig fog tartani. Reggelig, vagy még este befejezzük. Na mindegy, szörnyű bűntudatom van.

Kicsit csalódott vagyok, hogy az eredet tervem nem jó Flora-nak, de legalább egy kis részében megegyezhettünk. Ez azért jó hír!
-Fantasztikus! - ragyog fel a szemem. - Akkor ezt megbeszéltük. Köszi, Flora! Rohanok tanulni, még a Nyelvtan nincs kész... Akkor este! - repülök át mosolyogva a parkon, és belibbenek a szobám ablakán.

Mosolyogva néztem utána. Különleges lány, olyan vidám... Valamennyire kárpótolt, hogy örömet tudtam szerezni neki. Én is visszamentem a szobámba, közben azon gondolkodtam, hogy is fogom megoldani az éjszakát...

Miért? Miért van az, hogy attól a plafonra mászom, hogy nincs kész a Számtan házi feladatom, de az a legkevésbé sem érdekel, hogy nem megyek a ma esti bálra. Mindenki tervezget, fiúk-lányok titkos pillantásokat váltanak egymással, és engem csak az érdekel, hogy megtaláljam Matt-et, hogy segítsen nekem a Számtan háziban. Körbefordultam, de sehol sem láttam a fiút. Kezdtem különösen idegessé válni. Megigazítottam az orchideát a hajamban és megfordultam, hogy visszarepüljek a szobámba, amikor is... Hirtelen sötétség támadt. Ösztönösen rugdalózni és kapálózni kezdtem, már majdnem sikoltottam is, amikor elfogóm elvette kezét a szemem elől. Fújtatva megpördültem.
-Nos, az emlegetett szamár - forgattam a szemem.
-Ennyire örülsz nekem? - vigyorgott szemtelenül Matt.
Kinyújtottam a nyelvemet, majd odaszökkentem Mellé, és egy kósza fekete tincset hegyes fülem mögé igazítva magyarázni kezdtem, hogy mit nem értek. Tulajdonképpen össze-vissza magyaráztam, de Matt végül csak megértette, mert segített és végre meg tudtam oldani a feladatot.
-Zseniális - bólintottam elégedetten.
Jé, mindjárt mennyivel nyugodtabb vagyok...
-Nos, köszönöm Matt. Később - köszöntem, majd már emelkedtem volna föl, amikor a fiú gyengéden, de határozottan megfogta a csuklómat.
Csodálkozva néztem vissza Rá, majd visszaereszkedtem a földre.
-Igen? - kérdeztem, enyhén félrebillentett fejjel.
-Ööö... Mész ma a bálra?
Majdnem felkacagtam, de aztán csak udvariasan, a számat a kezem elé téve kuncogtam.
-Dehogy - mosolyogtam Rá. - Miért?
-Csak azért, mert...
-Allie!
Matt megpördült, én pedig kinéztem a válla mögül. Jack sétált felénk a parkon keresztül. Értetlen arccal cövekelt le mellettem.
-Ez meg ki? - kérdezte, egyértelműen Matt-re utalva.
-Jack, Ő Matt. Matt, Ő Jack, a bátyám - mutattam be Őket egymásnak.
Jack felvont szemöldökkel méregette a fiút, Matt pedig gyorsan eldadogott egy "hello!"-t, aztán villámgyorsan elszelelt.
-Oké, akkor igazából ki ez? A barátod?
-Persze. Akkor nem beszélgetnék Vele és nem kérném segítségét - ráncoltam az orrom furcsán.
Jack ugrott egyet, majd nekem támadt. Olyan hirtelen és váratlanul, hogy hátraléptem egyet. Még sosem féltem ennyire a bátyámtól.
-TESSÉK? - robbant ki. - VAN BARÁTOD? A TUDTOM NÉLKÜL? AZÉRT VIGYÁZTAM RÁD EDDIG, HOGY AZTÁN SEMMIT A VILÁGON NE MONDJ EL NEKEM? CSÓKOLÓZTATOK IS, MI? MIÓTA TART EZ A KAPCSOLAT, ELMONDANÁD??? - hallgatott el végül kifulladva és gyilkos pillantásokkal méregetett.
Földbe gyökerezett a lábam. Kerekre nyílt szemekkel néztem bátyámra. Jó pár másodperc telt el, mire meg tudtam szólalni.
-Matt nem úgy a barátom - suttogtam halkan. - Hanem olyan barátom, mint például Sunset. Csak segít nekem a Számtan házi feladatokban.
Jack olyan hirtelen hallgatott el, mintha kihúzták volna a konnektorból. Rám nézett, szája néma "Ó" betűre nyílt. Aztán gondolkodás nélkül odalépett hozzám és szorosan átölelt. Belefúrtam a fejem dzsekijébe és visszaöleltem.
-Ne haragudj, Hercegnő, nem tudtam... Én csak...
-Semmi sem történt - szakítottam félbe.
-Én csak... Annyira féltelek - karjai egy árnyalatnyit erősebben szorítottak meg.
-Semmi baj - feleltem, hiszen belül már megértettem, hogy Jack miért kiabált velem.
Végre van új családja, egy kedves, szerető família. Nem szeretne bennünket is elveszíteni. Félt engem. Megbocsátottam Neki. Végül kibontakoztam az öleléséből, és megböktem az orrát.
-Ne vonj le téves következtetéseket - kacsintottam.
-Úgy lesz - vigyorgott Jack.
Immár ismét a régi önmaga volt.
-A tetőn? - kérdezte, lehalkítva a hangját, a szemében felragyogott az az ismerős, csintalan fény.
-A tetőn - bólintottam, aztán visszaszaladtam a szobámba tanulni.

- Kijössz velem a parkba? - tudakolom Laureltől. A lány bólint. Csendben megyünk ki a parkba.
- Adam! - sikítok fel bátyám láttán. Már egy jó ideje nem láttam.
- Húgi. Szia! - borzolja össze a hajamat. Durcásan igazgatom vissza. - Jössz a bálba? Kivel?
Barney West, ismered szerintem.
- Ó, igen. Azt hittem rosszabb. Na, megyek. Segítek díszíteni. Büntetőmunka - teszi hozzá a szót egy kicsivel később.
- Szia!
- Ő meg a bátyád - mosolyog Laurel.
- Igen. Több tesóm nincs, nyugi - nevetek és csak csendben lépdelek. Szeretem kikapcsolni néha az érzékszerveimet, olyankor úgy érzem magamat, mint egy normális ember...
- ÁÁÁ!!! - sikítok.
- Bocsánat! Bocsánat! - mentegetőzik a srác. Teljes erőből összeütköztünk. Egyikünk se figyelt. Vagy én nem figyeltem, ő pedig másra figyelt. Puszit nyom Laurel fejére és átkarolja. A lány egy kicsit elpirul.

- Tényleg bocsánat - szólal meg újra. - Egyébként David vagyok. David Cox.
- Fleur de Lys.
- Adam húga?
- Iiiiigen...

Sosem gondoltam, hogy ennyire fogok örülni a Holdnak. De komolyan. A sötét Erdő után felüdülés volt a félhomállyal beborított park látványa.



-Home, sweet home... - jegyzem meg meghatottan. - Jó újra itthon.
Mélyen beszippantom a levegőt, majd felnézek az iskolára. Fenségesen csillognak boltívei, ha hunyorítok, meglátok egy-két mozgó testet a tetőn.

-Mi a baj, Susan?
-Tegnap beszéltem Brian-nel, aki megpróbált megnyugtatni, de nem sikerült. Kérlek, segíts nekem!
-Történt valami?
-Tudod, a varázserőm még nem jött meg... és ez aggaszt. Tudom, hogy megjön, meg minden, de akkor is. Rossz.
-Sus, nyugodj meg. Semmi baj. Várj, van egy ötletem.
-Mi az?
-Mesélték, hogy Sarahnak volt egy segédeszköze, ami kihozta belőle a minimumot. Normálisan nem tudott varázsolni csak az eszköz segítségével, de csak az alapokat.
-Mi volt az?
-Akármennyire is furin hangzik, egy pálca. Ha jól tudom, Ms Fearr tulajdonában van most.
-OK. Akkor keressük meg a tanárnőt!