Az iskola könyvtára

Ahol bármire találsz választ. Csak legyen türelmed.

Mivel rettentően unatkoztam, úgy döntöttem lemegyek a könyvtárba és feltankolok könyvekből. Egy vámpír tényleg kilóra falja a könyveket, mert bőven van ideje olvasni az ébren töltött éjszakákon. Beletelt egy kis időbe mire megtaláltam, mert az mégis csak furán nézett volna ki, hogyha térképpel a kezemben sétálgatok...
Éppen a sorok között keresgéltem, amikor egy könyv kicsúszott a kezemből. A vámpír reflexeknek köszönhetően még röptében elkaptam, de nem vettem észre, hogy valaki végig a hátam mögött állt.
- Fekete István? Nem tudom, én mindig untam a hosszas leírásokat.
- Neked is szia. - felnevetett. Egy korombeli vámpírral álltam szemben. A szeme..., nem is tudom hogy nevezzem. Fűzöld volt. Ez mutatta, hogy növényevő állatokkal táplálkozik. - Bocsi, de tudhatnám kivel állok szemben?

- Jacob Ethan Green, mágus-vámpír keverék- mutatkoztam be viccelődve és meghajoltam.
- Én Flora Wilson vagyok, a Plena ház egyik fajtiszta vámpírja. Ez az első évem itt.-mondta.
- A Plenából vagy te is? Ráadásul elsősként? - Ezek a véletlenek...
Ezt egy percnyi néma csend követte. Amikor már-már kínossá vált a hallgatás, kinyögtem, hogy találkozhatnánk máskor is és megbeszélhetnénk néhány iskolai dolgot. Aztán elváltak útjaink. Ő tovább ment az ifjúsági regények során, míg én át "szaladtam" a krimikhez és a trilógiákhoz...
Amikor felmentem a szobámba egy-két könyvnyi rés maradt a polcomon. Lehuppantam az ágyamra és elkönyveltem magamban hogy Flora egy kedves lány. Nem sokat, de annyit ki tudtam szűrni a gondolatainak zuhatagából (de tényleg, hihetetlenül gyorsan jár az agya), hogy egész normálisnak tart.

Hmm..., Jacob Green. Vámpír és mágus keverék. Végre találkoztam egy házambeli egyénnel. Egész normálisnak néz ki, de halálos vétek, hogy nem szereti Fekete Istvánt. Ahogy nézem, nem leszünk ősellenségek. Na mindegy. Még körülnézek könyv ügyben...

Órák után, mivel rengeteg leckét kaptunk, azonnal a szobám felé vettem az irányt. Háztartási Varázslatokkal és Alapszintű Varázslatokkal hamar végeztem, egész eddigi életemnek szerves részei voltak, engem minősítene, ha nem tudnám a kisujjamból kirázni a tananyagot, nyelvtannal az emberek iskolájában sem volt gondom, tanáraim versenyeken indítottak, pár osztálytársam néha a segítségemet is kérte és a Művészetek lecke sem volt túl megerőltető számomra. Mivel elég gyorsan végeztem, úgy döntöttem, megnézem Merilion könyvtárát. Betoppanva azonnal eltátottam a számat. Ennyi könyvet!
-Segíthetek valamiben, drágaságom? - toppant elém a mosolygós könyvtárosnő.
-Kérem, hölgyem - pukedliztem. - A vámpírokról szeretnék könyveket olvasni, ha lehetséges.
-Ó, hát persze, hogy lehetséges - mosolygott a nő. - Arra lesznek, szívem - mutatott a helyiség közepe felé.
-Köszönöm szépen - hajtottam meg a fejem, majd lábujjhegyen, apró tánclépésekkel megközelítettem a szekrényt.
Úgy döntöttem, hogy a tündérek és az elfek eredetét, legendáit és az összes többit Édesanyám alapos tanításának köszönhetően már kívülről és oda-vissza is gond nélkül tudom, hát mi lenne, ha megismerkednék az iskolatársaimmal? A közös órán úgyis együtt leszek Calanos társaimmal, akik között a sellőktől a vérfarkasokig mindenki megtalálható. Ekkor valaki kikapta a kezemből a könyvet. Rémülten felnéztem és legnagyobb meglepetésemre azzal a fiúval találtam magam szemközt, aki a legelső órám előtt a padra borulva aludt. Ha jól emlékszem, Matt Halenta-nak hívják. Összeráncolt szemöldökkel nézte a könyv borítóját, aztán visszaadta.
-Vámpírok. Érdekes. Azt hittem, Téged nem érdekelnek ezek a... Veszélyes dolgok - tűnődött, aztán legnagyobb meglepetésemre mellém húzott egy széket.
Akaratlanul is egy csöppet arrébb húztam az ülőalkalmatosságomat.
-Hogy érted ezt?
-Hát, amikor először megláttalak, akkor olyan igazi, vérbeli, aranyos kis tündérhercegnőnek látszottál, aki egy vércsepp láttán hanyatt-homlok menekülne ki a világból - kacagott fel.
Nem tudom, miért, de felháborodtam, kihúztam magam és megpróbáltam a lehető leggyilkosabb pillantásomat felvenni, amit Jack segítségével hosszú-hosszú ideig gyakoroltam tükör előtt.
-Ne haragudj, kérlek, de amennyiben nem vagy minden információ teljes tudatában, inkább ne kreálj történeteket ártatlan tündértársaidról - fontam keresztbe a karomat és még egyszer megvillantottam azt a pillantást.
Matt pár pillanatig néma csendben meredt rám, aztán kitört belőle a nevetés.
-Tudod - fuldoklott. - Ez most pont olyan volt, mintha tükör előtt gyakoroltad volna...
Elpirultam haragomban, de aztán nyugalmat erőltettem magamra és fensőbbséges testtartásban elhelyezkedve, a fiúra ügyet sem vetve, ismét belemerültem a vámpírok világába. Matt hitetlenkedve megcsóválta a fejét, aztán megvonta a vállát, visszatette a helyére a széket és kiment a könyvtárból. Végre egy kis nyugalom...

-Tündérlegendák, 22. fejezet, 1200. oldal, Elflegendák, 22. fejezet, 1250. oldal - mormogtam a füzetem fölé görnyedve.
Az ujjaim már több napja görcsben álltak a sok írástól. A tanárok úgy döntöttek, még év elején bekeményítenek és rengeteg házi feladatot adtak. Én meg ebbe szépen lassan beleőrülök...
-Szia - dobta le magát valaki a mellettem álló székre.
-Szervusz - köszöntem vissza idegesen, de már másoltam is tovább.
-Mit csinálsz? - kapta ki a kezem alól a füzetet, mire idegbetegen ráförmedtem.
-Elárulnád, hogy ezt mégis hogy képzelted? - sziszegtem villámló szemekkel.
Matt felvonta a szemöldökét, smaragdzöld szeme pajkosan csillogott. Szemébe hulló barna, szinte fekete haját egy mozdulattal elsöpörte. Visszadobta elém a füzetet.
-Túlságosan rágörcsölsz a sulira - dőlt hátra, de én válaszra sem méltattam.
Na, pont Ő kell, hogy kioktasson!
-Én már régen kész vagyok - tette még hozzá, mire tágra nyílt szemmel fordultam Felé.
-Tessék? - hüledeztem.
-Na, csak elértem, hogy idefigyelj - bólintott.
Szóval még nincs kész. Csak ugratott. Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt és folytattam volna az írást, ha el nem kapja a csuklómat. Kérdő pillantással fordultam Felé.
-Csak annyit szerettem volna kérdezni, hogy...
-Tudom, tudom, a kör területe "r négyzetszer pí", nem "2-szer r-szer pí", megjegyeztem - feleltem idegesen és kirántottam a kezem a szorításból.
-Nem ezt akartam kérdezni...
-Hanem, mit? - dobtam félre a tollat, mert sejtettem, hogy nem igazán fog békén hagyni, amíg nem válaszolok arra a kérdésre.
Viszonylag nyugodtan néztem a szemébe.
-Hallgatlak.
Matt szótlanul, fürkészőn nézett rám. A smaragdzöld, máskor oly' tiszta szem most kifürkészhetetlen volt. Aztán megrázta a fejét.
-Semmi - válaszolt aztán. - Nem akartam kérdezni semmit.
Bólintottam és visszatértem a feladathoz. Matt egy ideig némán nézett, aztán felállt és köszönés nélkül elment. Pont akkor, amikor én is befejeztem. Sóhajtva, megkönnyebbülten összecsuktam a könyvet és fordultam meg, hogy visszavigyem a helyére... Amikor beleütköztem Matt-be. Vigyorogva nézett rám.
-Mi az? - kérdeztem kifejezéstelen arccal.
-Csak eszembe jutott, hogy nem köszöntem el - nevetett fel.
-Akkor szia - bólintottam.
-Szia - mosolygott, és végleg elment.
Én pedig visszaraktam a könyveket a helyükre.

Ahogy belépek a könyvtárba, megüt a könyvek illata, amit úgy szeretek, de erről csak egy ember tud. Sarah. Anya azt hiszi, én olyan vagyok, mint az átlagos korombeliek techőrült, könyvutáló. Mondjuk, az első igaz rám, de a második egyáltalán nem. Én imádok olvasni, de ha ez kitudódott volna a régi sulimban, iskolát kellett volna váltanom, amit nem szerettem volna, mert imádtam Los Angeles azon részét, ahol laktunk. Ettől most nem kell tartanom, de mint egy rossz szokás, belém ivódott a "Ha könyvtárban vagyok, bújjunk el" elv, szóval most is lehajtott fejjel megyek a pultig, ahol megkérdezem, hol vannak a fantasy kötetek, mire a kezembe nyom egy cetlit. Szinte rohanok a sorok között, hogy megtaláljam a keresett könyvet. Megérkezek az általam keresett, nagyon hosszú sorba, ahol ábécé sorrendben vannak feltéve a könyvek.
-H...H...H... - motyogom magamban a keresendő betűt. - Á, megvagy!
Remegő kézzel húzom ki kedvenc könyvsorozatom harmadik kötetét, majd a könyvtár közepén elhelyezett babzsákok közül az egyiket egy sötét sarokba húzom, ahol van egy kis olvasólámpa is, amit szerintem már évek óta nem használtak, mert alig-alig pislákol szegény, de fénye épp elég ahhoz, hogy el tudjam olvasni a betűket. Vidáman felnyitom a könyvet, beszívom illatát és elkezdem olvasni az első sorait.

Harry Potternek volt néhány nem mindennapi tulajdonsága. Először is, szívből utálta a nyári vakációt. Másodszor: vágyott arra, hogy elvégezhesse házi feladatát, de ezt csak titokban, éjnek idején tehette. És végül: Harry Potter varázsló volt...

FMÁVE elmarad – a tanár úrnak sürgős elintéznivalója akadt – szóval a könyvtárba megyek, hátha ott írnak valamit arról a két szóról, ami a papíron szerepel, de nem írnak róla egy könyvben se. Eszembe jutnak a szótárak, így elindulok afelé. Olyan latinosan cseng ez a két szó, de ott nem találom. Megnézem a spanyol, portugál és francia szótárakat, de nem lelem. Végül az olaszt nézem meg. Ahol megvan. Serale = este / esti / éjjeli. Scuola = iskola. Éjjeli Iskola. Eszembe jut, hol láttam – a Házirendben. Fel tudom idézni a mondatot. Az iskola területén működik egy Scuola Serale, amelyről bárkit is kérdezni, vagy elárulni információkat, súlyos következményekkel jár! Mi lehet az? Talán Sarah tud róla?
-Hello! – szólal meg egy hang mögöttem, mire összerándulok és leejtem a szótárat.
-Szia! Megijesztettél – jegyzem meg Masonnek. Lehet, hogy ő tud valamit?
Felveszi a leesett könyvet és megnézi a címét.
-Minek Neked olasz szótár? – nyújtja felém.
-Csak egy kifejezést kerestem benne – vonok vállat és elveszem.
-Mit?
-Serale – teszem vissza a helyére.
-Miért néztél utána? – néz rám gyanúsan.
-Van a Házirendben egy kifejezés, amiben ez szerepel. Scuola Se… - Mason befogja a számat, és beljebb visz a könyvsorok között.
-Ne mond ki! – suttog.
-Miért ne? – döntöm oldalra a fejem.
-Figyelj, Susan ez nem játék! – pisszeg le. – Nem lehet beszélni róla, érted? Nem! Különben büntetésbe kerülünk. Te, mert szaglásztál, én mert… - elharapja a mondat végét.
-Te mert? – húzom fel a szemöldököm, de nem válaszol. – Aha, szóval Te tudsz róla. Netán benne is vagy?
-Susan, ez szigorúan titkos – ideges.
-Ezek szerint, igen – vonom le a következtetést. Nyitja a száját az ellenkezésre, de felemelem a kezem. – Kössünk alkut. Nem nyaggatlak többet. Ha. Válaszolsz egy kérdésemre.
-Kapcsolatos AZZAL? – kérd jogosan.
-Nem – vágom rá.
-Akkor benne vagyok – biccent. – Na? Mi a kérdés?
-Ami pénteken volt… - kezdem. Mason rögtön tudja, mit akarok mondani, de nem válaszol. – az… hogy… Miért nem válaszolsz? Tudod, mire gondolok, nem?
-De, de olyan jó nézni, ahogy szenvedsz azzal az egy kérdéskével – mosolyog.
-Gonosz. Szóval, azt komolyan gondoltad? Vagyis… nem volt vicc? Vagy csak úgy… Mármint… Na jó, már kinyögtem a kérdést, válaszolhatsz – hagyok fel a „fogalmazzunk meg egy kérdést értelmesen” programmal.
-Szerinted?
-Csak remélek – nézem a cipőm orrát.