Lány hálókörlet

Egy óra és kezdődik a bál. Most már rajtam van a ruhám, ahogy Leián és Lucyn is. Kaptam egy nyakláncot és pár karkötőt kölcsönbe. Leia csak egy kis köves karkötőt, Lucy meg még ennyit se tett magára.
-Tényleg, kikkel is jöttök? Jó, Lucy, Te Clive-val. De Te, Leia?
-Én Lucassal – mondja Leia. – Tudod, ő is annyi idős, mint mi. Vagyis, mint Te meg én, mert ugye Te, Lucy, 16 vagy. Ő is az Accresbe jár, de nem farkas, se mágus.
-Akkor mi?
-Nem tudom – rágja a szája szélét.
-A füle milyen? – kérdi Lucy. – Mert vagy elf, vagy AZ, vagy muselion.
-Nem figyeltem még a fülét.
-De a szagáról csak érzed, nem? Mármint, ha AZ.
-Susan, én nem félfarkas vagyok.
-Jó, OK. Akkor az érintéséből csak meg tudod mondani… - kockáztatom meg.
-Még nem értem hozzá.
-Jó, én feladom… - huppanok le a székre. – Reménytelen eset vagy.
-Miért, Te meg tudod mondani, Mason mi? – vág vissza Leia. – Szerintem, még az sem kizárt számodra, hogy félig AZ.
-Ha félig AZ, az tényleg nem biztos, de 1000%, hogy nem teljesen AZ.
-Na, látod, Te sem tudod.
-Clive elf, igaz? – kérdem Lucytől, csak hogy végre témát váltsunk.
-Igen, az.


Clive


Lucas

- Nem fér rá a polcra! - dühöngök és próbálom benyomorítani a könyvespolcomra a Jacobtól kölcsönkapott könyvet. Minden könyvet elhoztam magammal, azzal a fél könyvespolc tele is lett. Ezeken kívül ott voltak még a tankönyvek.
- Baj van, Fleur? - nyit be a szobámba Laurel.
- Persze.
- Mert már döng a szobám fala. Ezek honnan vannak? Még nyitva sincs a könyvtár... - mutat a könyvekre.
- Jacob adta kölcsön. Tudod, Jacob Green, vámpír - hagyok fel a küzdelemmel. ű
- Te ott voltál? Mármint a fiúk hálókörletében? - kerekedik el a szeme. Laurel igazán rendszerető lány, mindent pontosan megcsinál és sosem tér el a szabályoktól. - Te és Jacob...
- Jézusom! Dehogy! - esik ki a kezemből a könyv. - Barátok vagyunk és ezeket kölcsönadta, de nem fér rá a polcra. Sajna.
- Ó, bocsánat - pirul el a szőke tündérke. - Mész a bálba?
- Ühüm... - hajolok le a könyvekért. - Te?
- Igen. Daviddel. Plenás, vámpír. Nagyon rendes srác - igazgatja zavarában tincseit.
- Én Barneyval. Barney West, kettővel idősebb.
- Óóó! - zöld szeme hatalmasra nyílik.
- Amúgy nem félsz egy vámpírtól? Egy vámpírral randizni... Nem azért, hogy kötözködjek. Csak úgy.
- Nem. Egyáltalán nem. Vicces és kedves és még sosem bántott - mosolyog, ujja köré tekerve a haját.
- Megyünk együtt enni?
- Persze - monja és láthatólag igen örül, hogy van valaki, akivel lejöhet enni.


David

-Indulhatunk?
-Várj, még meg kell keresnem valakit! – mondom és elrohanok a szobája felé. Kopogok, mire ő kinyitja az ajtaját. Legnagyobb meglepetésemre, pizsamában, könyvvel a kezében áll ott.
-Hello! Jó a ruhád – köszön.
-Köszi. Te nem…?
-Nem – vágja rá.
-Kéééééééééééééééééééééééééééééééérleeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeek!
-Hagyjad, nem érsz el vele semmit, én is ezt próbáltam… - szólal meg egy hang a hátam mögül. Megfordulok, és egy jó vágású fiúval találom szemben magamat. – Jack vagyok – nyújt kezet.
-Susan – fogadom el a kezet. – Te vagy…
-Allie fogadott bátyja – mosolyog. – Nem fog eljönni, makacs egy tündérke.
-Kár, pedig örültem volna, ha jössz – fordulok a szóban forgó személyhez.
-Nem az én világom – vonogatja a vállát.
-Hát, akkor, sziasztok! – intek.

- Szia! Remélem nem zavarlak. Csak gondoltam ha ráérsz beszélgethetnénk egy kicsit.

- Szia! - mosolyogtam rá, majd besöpörtem a füzetet a fiókomba. - Hogy vagy?
- Jól, köszi - nézett körbe a szobámban, majd végül leült az ágyra, szépen eligazgatva az ágytakarót. - Szabad? - kérdezte, arra célozva, hogy leülhet-e az ágyra.
- Persze - mondtam és észrevettem a földön még egy tankönyvet. Felvettem és feltettem a polcra, közben pedig levertem egy albumot. Flora villámgyorsan felvette. Fényképeim - Fleur de Lys
- Te csináltad őket? - lapozott bele az albumba. Lassan bólintottam. Anyutól még tízévesen kaptam egy fényképezőgépet.
- Ez a kedvencem - mutattam egy képre. Még tavaly nyáron készült az udvarunkban lévő fáról.

- Ez nagyon szép, Fleur - mosolygott Flora

Fáradtan huppanok le az ágyamra. Lámpát nem kapcsoltam, szóval a vaksötétben gondolkozom a ma történteken...

A lejátszott emlékképek után megdörzsölöm a szememet, és felállok. Álmosan nyitom ki a szekrényemet pizsama után kutatva, majd kénytelen-kelletlen kisurranok a fürdőbe.
A hirtelen jövő hideg víz egy kicsit felébreszt. Miután kijövök a fülkéből, szorosan beburkolózom a meleg törölközővel. Felöltözök, majd az órára nézek. 10 óra 35 perc. Még van időm.
Viszonylag frissen lépek ki a fürdőből. Nyugodtan lépkedek a szobám felé. Benyitok az ajtón, lepakolom a cuccaim. Egy gyors fésülködés után az ágyba rogyok, és szinte rögtön elalszom.

***

Fagyos fuvallatra ébredek.
-Sus, ébresztő... - suttogja egy hang. Azt hiszem reggel van, de mikor kinyitom a szemem, tintasötétség van a szobámban.
-Mi az? Ki az? - motyogok a legfáradtabb hangomon.
-Én vagyok az, Mason - simogatja a hajamat.
-Mason? Hogyhogy? - Ülök fel rögtön. - Valami baj van?



-Nyugi, semmi baj - nyugtat rögtön. - Csak gyere ki egy pillanatra!
-Te megőrültél? Vaksötét van, és az idő... - gyorsan az órámra sandítok. - Jesszusom, Te mit keresel itt hajnali egykor???
-Susan, pszt! - teszi ajkamra mutatóujját. - Csak gyere!
-De hideg van... - panaszkodom, de mégis követem.
-Hölgyem? - enged előre.
-Köszönöm? - erőltetek érdeklődést az arcomra, majd megkapaszkodom az ablakkeretben. Ahogy kilépek, majd utánam Mason, körbenézek. Meglátom Allie-t, aki hevesen integet és tátog, de nem értem, hogy mit.
-Hova-hova ilyen késői órán?

-Ez valami vicc, ugye?



-Á-á. Én is ezt használtam.
Kész minden reményem elszáll. Kaptam egy piros evőpálcikát, üveggolyóval a tetején. Király.
-Próbáld csak ki! - mosolyog nővérem.
-De azt se tudom, hogyan kell használni!
-Nem nehéz... - legyint Sarah. - Csak gondolj arra, mit akarsz csinálni a vízzel.
-Komolyan?
-Susan, ne hisztizz!
-Ha muszáj...

Már két nap telt el, hogy megkaptam a pálcám - amit csakazétis a csizmámban tartok. Már viszonylag jól használom, de még csak egy fél pohárnyi vizet tudok spriccelni (amivel az őrületbe kergetek egy-két embert). Tudom, hogy nem kéne szavakat használnom hozzá, de ez így tutibb.
Fleur és Barney együtt vannak! Hát nem aranyosak?
Éppen gyakorlom a vízöntést (kaptam hozzá egy poharat), amikor kopognak.
-Szabaaaaad! - kiáltok ki.
-Hello, Susan - köszön Mason.
-Szia Mason! - intek vissza. - Hát Te? Azt hittem tanulsz.
-Ne mondd ilyen hangsúllyal azt a szót. Tényleg tanultam - mentegetőzik. - Amúgy jött a posta, és Neked is hoztak, gondoltam, felhozom.
-Köszi - mosolygok, majd ránézek a csomagra. - Anyutól van. Hiszen Pénteken már találkoztunk. Mit akarhat?
-Nem tudom - huppan le az ágyamra, majd a pálcám felé int. - Hogy megy?
-Nagyon jól - dobom félre a csomagot. Ráér később is. - Megmutassam.
-Felőlem - von vállat.
-Vízsugár! - mondom.



A pohár megtelik vízzel.
-Vizet? - nyújtom felé a poharat.
-Köszi - veszi át. - Haladsz.
-Hát, ez még nagyon az alap - vonok vállat.
-Nagyon. Az alapok alapjának az alapja - ért egyet.



-Amúgy, megyünk Merilionba - áll fel. - Még ma délután. De Te nem jöhetsz.



-Igen - örülök. - Várj, mi?
-Te nem jöhetsz. Ez olyan... Tudod - néz rám jelentőségteljesen. - Még a bál miatt izgulnak.



-Oh... - esik le. - Értem. Hánykor indultok?
-Egy óra múlva.
-OK. Rendben - bólintok.
-Hé, van valami baj? - lép hozzám.
-Nem, nincs - füllentek és gondolkozva hátrasimítom a hajam. - Minden a legeslegnagyobb rendben.



-Akkor Ok - mosolyog. - Nekem mennem kell.
-Rendben.Vigyázz magadra! - erőltetek mosolyt az arcomra. - Szia!
-Szia! - puszilja meg a homlokom.

Érdeklődve a csomagra pillantok. Mi lehet benne?
Lassan elkezdem tépni a csomagolópapírt, aztán hirtelen megáll a kezem. Egy hal úszkál a csomagoláson belüli vízben. Megjegyzem, papírcsomagolás.
-Ez meg hogy a rákba került ide? - mondom ki hangosan.
Teljesen kicsomagolom. Akvárium sehol, de egy téglában megállt a víz.
-Na jó, halacska, te most itt maradsz a vízzel, OK? Ne csináljatok semmi hülyeséget! - rohanok ki a szobámból, de szinte rögtön belebotlok egy másik lányba. - Sajnálom!



-Semmi baj - porolja le magát. - Cammie Ombre - nyújt kezet.
-Susan Hutsinson.
-Miért loholsz ennyire?
-Kaptam egy téglányi vizet hallal, akvárium nélkül.
-Cool - mosolyog. - Megnézhetem?
-Amint kerítettem egy edényt, aha - biccentek.
-Segítek - söpri hátra szőkés-barna haját. - Van valami ötleted?
-A konyhára gondoltam - vonok vállat.
-Ja, nem rossz ötlet, de én ismerek valakit, akinek biztos van egy szabad akváriuma.
-Tényleg?
-Aha - bólint. - Tiszta őrült az a srác. Mindenféle állata van. Ő tartja az idősebbeknek a bioszt.
Megfogja a csuklómat és elkezd húzni.
-Gyere.

október 24.

Holnap lesz a szülinapom! Annyira várom. Remélem anyuék küldenek valamit. Pontosabban abban reménykedek, hogy nem felejtik el, mint tavaly. Mondjuk akkor nagy volt a felhajtás, túl nagy. Ma Flora és Dany egymást nyalták ebéd közben. Fúúúúúj.... Hihetetlen, milyen undorító lesz az ember a szerelemtől! Ha már itt tartunk. Ma Barneyn a kék pulcsija volt. Mármint délután, amikor nem az egyenruha kell. Istenem! Mit fantáziálok én Barneyról? Minek az nekem? Szóval. Nyelvtanon már megint ÉN álltam a táblánál és elemeztem mondatot. Utána meg találkoztam a folyosón Barneyval. (Úristen. Már megint ő!) Aztán matekon ÉN oldottam egyenletet és utána Barney várt meg. Hát nem aranyos? Hát nem. Tuti nem? Nem. Naaa, tuti nem? Ó, magammal veszekszem. A naplómban. Mindegy. Besorolom a helyes kategóriába. Na, ne! Flora benyitott és a naplómat akarja. Gyorsan becsukom. Kiment. Azt mondta, beszélt Adammel, aki szerint Dany nem helyes. Na, ezen jól összevesztek. De végül kibékültek. Szóval visszatérve a témára: Barney helyes. (Vagy nem?)

A kezem alól kikerülő manga lány pontosan ugyanolyan boldog volt, akárcsak én.

A piknik annyira jól sikerült, hogy még én is tudtam felszabadultan nevetni és beszélgetni az összegyűltekkel. Susan és Fleur nagyon kedvesek voltak, de a többiekkel sem volt problémám. Ekkor azonban eszembe jutott valami és felpattantam a székről. A szüleim levele! Annyira sok volt a tanulnivaló és annyi dolgom volt, hogy elfelejtettem válaszlevelet írni! Elővettem egy fehér papírt és írni kezdtem.
"Drága Anya és Apa!
Ne haragudjatok, hogy ilyen későn írok, de rengeteg dolgom van. A tanárok kedvesek, de rendesen tanítanak, vagyis rengeteg lecke is van. Igazából ez nem is baj, legalább még jobban elmélyülünk származásunk hosszú és szövevényes történetében. Most már barátaim is vannak, sőt, a minap meghívtak piknikre is. Nem hiszem, hogy Jack írna Nektek olyan sokszor, úgyhogy Róla is adok helyzetjelentést: Jól van, és Neki is rengeteg barátja van. És Ti hogy vagytok? Corinne és Cornelia rendesen viselkednek?
Ölellek Benneteket:
Allie"
Végezetül pedig a levél sarkára rajzoltam egy pillangót.

A levelet betettem egy rózsaszín borítékba és elhatároztam, hogy holnap elküldöm Anyáéknak.

október 25.

Boldog szülinapot nekem! Csak attól félek, hogy én vagyok az egyetlen, aki erre emlékezett. Senki nem tudta, kivéve Barneyt. Ha tudta egyáltalán, hogy ma lettem 13. De Barneytól a legjobb szülinapi ajándékot kaptam, ami valaha is létezhet. Igaz, előtte borzasztóan megbántott. Még most is a fülemben csengnek a szavai: Olyan idióta. Vihog, táncol, ugrál, visítozik. Borzalmas. Jaja, azt hiszem. Fleur. De mégis... Borzasztóan esett, így a saját kis stílusomban (Tudod, az még OK, hogy nekem ecseteled, hogy gyerekes vagyok. De hogy mindenkinek, az már nagyon nem fer. Én gyerekes vagyok, te meg egy idióta és bunkó.) visszavágtam. Sajnos több nem jutott az eszembe, tehát kirohantam az udvarra. Barney követett, mint udvarias férfi. Végül megbeszéltük a problémát. Azt mondta: de mégis... Mégis szeret engem, ezek ellenére számára én vagyok a legszuperebb lány. Aztán, mivel bőrig áztam és már a hajam is barna volt, átadta a pulcsiját. A kedvencemet, a kék kenguruzsebeset, sárga mintával. És végül megcsókolt ( ). Annyira boldog voltam! Aztán, mikor bementünk, eszembe jutott, hogy mindenki elfeledkezett a szülinapomról. Anyuék se hívtak, nem írtak. Flora és Adam se mondtak semmit. Rosszul esett. Nagyon rosszul. De!
Elköszöntem Barneytól és bementem a szobámba. Ott rettentően sötét volt. Rátenyereltem a villanykapcsolóra, de nem működött. Betudtam annak, hogy nincs áram. Nagy léptekkel elindultam az ágyam felé, majd átestem valamin. Sikítottam egyet és elterültem a földön.
- Meglepetés! - kapcsolódott fel ekkor a villany és ugrottak fel a többiek. Akiben hasra estem az Allie volt, aki véletlenül elesett, a guggolásból.
- Jaj! Köszönöm - pislogtam a meghatottságtól. Így már nem is esett annyira rosszul. Sőt! Borzasztóan örültem annak, hogy csak két hónapja ismerem őket, mégis rendeztek nekem meglepetésbulit és emlékeztek a születésnapomra.
- Susan és Barney ötlete volt - mosolygott Allie.
- Köszönöm - ugrottam Barney nyakába, majd vörösen kibontakoztam az ölelésből. - És Susan, neked is - öleltem át újdonsült barátnőmet. - Mindenkinek, hogy emlékeztetek a szülinapomra.
Aztán mindenki adott egy kis ajándékot. Adamtől egy könyvet kaptam a hibridekről és Florától pedig egy halom ruhát. Susantól egy labdát (kék-sárga), ő csinálta, nagyon örültem neki. Allietől egy saját készítésű rajzot, Barneytől pedig egy könyvet (A Cimmeria titka). Florától egy vámpíros könyvet kaptam, tele izgalmasabbnál izgalmasabb részekkel. Jacob pedig megengedte, hogy válasszak a régi könyvei közül egyet. Kiválasztottam a Merilion Történelmét.
- Tényleg megkapom?
- Persze.
- Jaj, köszönöm! - ugrottam a nyakába. - Erről jut eszembe. Nem láttad Cartert?
- De. Itt van - nézett körül. - Valahol.
Hirtelen valaki befogta a szememet hátulról.
- Carter! - sikítottam fel. - Annyira örülök neked!
- Boldog szülinapot! - puszilta meg a homlokomat, majd elővett a háta mögül egy albumot.
- Ez mi? - tudakoltam.
- Az ajándékod - nyújtotta át az albumot. Régi volt a borítása. Kinyitottam és a gyerekkori fotóm nézett velem szembe. Azt ezernyi fénykép és emlék követte még. Az album az Emlékeim Albuma nevet viseli. Tízkor mindenki elment, jó gyerek módjára. Még egyszer mindenkinek megköszöntem a bulit. Mondjuk még mindig nem értem, honnan szereztek sütit, rágcsát és üdítőt. Aztán felhívtam anyuékat, akik szintén boldog szülinapot kívántak nekem és mondák, hogy már úton van a levél.

Boldogan mosolyodtam el és nézegettem az ajándékokat.

október 26

Péntek! Ollé! Vége a hétnek. *örömtáncot jár* Leckét persze kaptunk, mert miért ne?
Történelem: Fél oldalas (!!!) esszé a rabszolgafelkelésekről.
Művészet: Három rajz a saját lelkünk bemutatásáról.
Számtan: tk.: 80. oldal: 1., 2., 4., 5. feladat
Rejtőzködés: - (háááálelúja)
BAEV: tk.: 100.-135-ig elolvasni
Történelem: mint az előbb említettem

október 27.

Szombat. Barneyval elmentünk piknikezni. Aztán Carterrel a könyvtárban voltunk. Vagy egy halom könyvet átnéztünk, ami a leckéjéhez kell és találtam magamnak 12-t, amik nagyon tetszettek. Például találtam egy Harry Potter című könyvet is. Meg egy Fairy Oak címűt is. Mindegyik egy fantasztikus világról szól. A Harry Potter első részét már el is olvastam. Nagyon tetszett. Holnap el is kezdem a második részét.

október 29.

Egy újabb hétfői nap. És ahogy Garfield mondaná: Uuuuutálom a hétfőt. Én mondjuk nem utálom, hiszen most vámpírtanos óráim lesznek. Jó volt a mai nap. Viszont volt nyelvtan. Brühühüüüü... Ki felelt ma a táblánál? És kinek van a legtöbb jegye nyelvtanból? Na, kinek? Természetesn én feleltem a határozókból... Van egy vagon ötösöm, de ez a tanár még mindig engem feleltet. Vajon mit utál bennem ennyire? Hogy szőke vagyok? Sajnálom. Genetika.

október 30.

Csodás, viharos, sötét keddi nap. Olyan unalmas volt a mai nap. Csak bámultunk ki egész nap az ablakon és néztük az esőcseppeket, ahogy egymással versenyeznek az ablakon. Az órák mindenkire álmosító hatással voltak. Csak szétnéztem a teremben és álmos tekinteteket láttam, vagy fekvő embereket a padjukon. Nem nagyon jegyzetelt senki, így a tanítás végeztével a klubbhelységben diktálhattam le az embereknek, amit írtam. A terem kék színe még fáradtabbá varázsolt, így most megyek aludni.

-Szabad!
-Szia! Mit csinálsz, Sussy?
-Hányszor mondjam el, hogy ne hívj így?!
-Booocsi - nevetgél Allie. Biztos vagyok benne, hogy a következő 10 alkalomból 11-szer ugyanígy fog hívni.
-Amúgy, a halamat vizslatom.
-Jaj, de ééééééééééédeeeeeeeeeeeeees! - visít a tündér, mire én befogom a fülem, megakadályozva, hogy totálkáros legyen a hallásom. Szegény halacska is ijedten összeugrott, és elkezdett csuklani (?). - Hogy hívják?
-Nem tudom, még nem neveztem el - vonok vállat.
-Hogyhogy nem adtál neki még nevet? - pislog nagyokat.
-Mert... Nem tudom. Nem volt kedvem.
-Szegééény halacska... Név nélkül éli a mindennapjait...
-Allie, ne mond, hogy képes vagy EZÉRT sírni! - sóhajtok hitetlenül könnyes szemű barátnőmre nézve. - Mit szólnál, ha Szenilla lenne a neve?
-De abban a rajzfilmben csúnya a cápa...
-Allie, nem Protkónak nevezném el, hanem Szenillának, aki egy HAL és nem egy CÁPA.
-Jó... - egyezik bele kelletlenül, de a következő pillanatban már a halhoz beszél. - Szia Szenilla! - mosolyog és belenyúl a frissen szerzett akváriumba mielőtt bármit is szólhatnék. Szegény hal! Nem tudott elmenekülni Allie simogatni készülő ujjai elől, s Szenilla hősiesen tűrte a kínzást, amíg meg nem győztem a tündért az észérveimmel.
-All, ne szadizd már! Ha nem hagyod abba háromra a macskád megismeri az iskola csatornarendszerének minden titkát! - mondom, és megragadom a csuklóját.
-Héééé, ne is bántom a halacskát, és a cicámmal senki sem szórakozhat! - rázza vizes ujját fenyegetően.
Néha elgondolkozom, hogy Allie hány éves is valójában...

"Nem. Nem. Nem. Nem. NEM! Ilyen egyszerűen NEM lehet. Suz, ez csak egy álom. Nem lehet valós. EZ CSAK EGY ÁLOM!!!"



Őrülten tépkedem ki az egyik üres füzetemből a lapokat. Galacsinok szerte a szobában.
Nem, ez nem álom. Sajnos. Ez nem álom. Pech.
Kopognak.
-SZABAD! - üvöltök ki.
-Jó, nem kell üvölteni - nyit be Fleur. - Ez a fal nem olyan vastag. Susan, Te sírsz? Valami baj van?
-Nem, dehogy. Minden a legnagyobb rendben van. Kacagok örömömben. Hahaha. Nem látod? Kicsattanok az örömtől.
-Látom. Csak úgy sugárzod a pozitív energiát. Na, mi baj?

/Ezeket Fleur-nek mesélem/

Úgy volt, hogy Mason és én este filmezünk. Takarodó után mentem át hozzá a tetőn keresztül. (Már tiszta ügyes vagyok, amióta veletek gyakoroltam. Mindegy.) Mivel balra mozgást láttam, inkább a kerülőúton mentem. Tudod, ami megkerüli a lányhálót, és a főbejárat felett kell elmenni. Szóval, azon indultam el. Ki az ablakon, behúzni magam után, átvágni némán az ablakok előtt, ingó cserepeken nem elcsúszni.
Nem tudom, mitől, csak beszélek, és beszélek, és beszélek. De nem figyelek arra, mit mondok. Újraélem az egészet.
Eléggé csípős volt a levegő, de az éjszakai ég szépsége elfeledtette az egészet velem. Csendesen mentem végig a tetőn, majdnem nem vettem észre, hogy az egyik ablaknál nincs elhúzva a függöny. Olyan hirtelen fékeztem le, hogy lerúgtam egy cserepet. Valaki felordított, hogy "HÉ!!!". De utólag megjegyezve: nem találta el! Csak majdnem. Ez az én szerencsém. És itt hagyott el. Pedig jó társak voltunk. Az ablakban megjelent egy fej. Cammie feje. Már köszönni akartam Neki amikor megszólalt egy másik hang.
-Van ott valaki, Cam?
A lány visszafordult, de nem lélegeztem fel, még mindig visszafojtottam a levegőt. Még mindig az előbb elhangzott mondat csengett a fülemben. Közben érkezett a válasz.
-Nem, senki.
Óvatosan közelebb húzódtam az ablakhoz, és óvatosan benéztem. Alig kaptam levegőt, a fülemig alig jutott el a párbeszéd.
-Nekem mennem kell, Cam.
-Az ablakon mész?
-Nem, nem, engem nem kapnak el.
Hát persze. Őt nem kapják el. De ezen majd változtatunk.
Néztem a párost. Cammie búcsúzóul megpuszilta, majd megölelte. Ahogy átkarolta a lányt, meglátott.
-Susan...
De én nem hallgattam meg. Nem érdekelt az olcsó kis magyarázata. És most sem érdekel.
Visszamentem a legközelebbi diáklétráig. De nem mentem le rajta, hanem leugrottam a mellette lévő matracféleségre. A falnak dőltem. És csak akkor... akkor kezdtem el sírni.
Nem vettem észre a mellettem álló alakot.Szóval, gondolhatod, hogy szívrohamot kaptam, amikor egy kéz hozzám ért. Először azt hittem, Mason az, s jött mentegetőzni. De, amikor láttam, hogy nem ő az, tisztára kész voltam, elhiheted. Nem tudtam eldönteni, mit tegyek. Fussak, vagy maradjak? Végül, a másodikra voksoltam. -Te találtál el majdnem a cseréppel?
Nem válaszoltam, mert a) szerintem tudta a választ, b) még nem állt vissza a légzésem a normálisba teljesen.
-De szerencsénkre, csak majdnem. Nem igaz?
Továbbra sem válaszoltam. Csak néztem.
-Hé, nem tudsz beszélni? Mi a baj, sírtál?
-Nem.
-Na, mégiscsak tudsz beszélni. - leszakított valamit a mellettünk lévő bokorról, majd megsimítja azt a valamit, és nekem adja. - Tessék. Szép. Akár csak Te.
Elfogadom, de továbbra is csak a fogva tartómat nézem.



-Akkor mondd csak, mi a mentséged arra, hogy kint kószálsz ilyenkor?
Épp válaszoltam volna, de valaki leugrott mellém. Mason volt az.
-Susan! Na végre, hogy megvagy. Kerestelek égen-földön. Nem azt láttad, amit láttál. Vagyis, nem az történt, amit láttál. Hidd el! Honnan van Neked rózsád ilyenkor?
Oldalra néztem, de ott nem állt senki.
-Eleget láttam, Mason. Nem kell a süket duma, vágod? Legyetek boldogok együtt. Engem nem érdekel. Le van ejtve. Csak ezt mondhattad volna a szemembe is.
És ezután elmentem. Fel, vissza a szobámba. Mason követett, de bezártam ajtót-ablakot. Vége. Ennyi. Ez van.

Fleur néma kimente után (az egyetlen válasza, egy vállsimogatás volt), felemeltem a rózsát, és észrevettem egy cetlit a szárához kötözve.

Gyere délután a tánc órára, egy kis mozgás mindig segít. 17 órakor kezdődik. A portán eligazítanak.

"Miért is ne?" - ez volt az első gondolatom. Ránéztem az órámra. 16:48 . Még időben vagyok.

-BENT VAGY? - dübörgök Allie ajtaján.
-Lehet - válaszol.
Szóval, nem enged be. Nem baj, ez nem akadály.
-Akkor... a) nem a pasim, jelenleg nincs senkim, akit a pasimnak mondhatnék b) honnan tudhatta volna, hogy Allie vagy nem pedig Annie c) a táncos dolog tényleg szemétség volt, de azért még nem kell betörni egy embernek az orrát!