Első emelet - tantermek 1-től 19-ig

Elsősorban itt folyik a tanítás oroszlánrésze.

Mikor a tanár belép a terembe, nem veszik észre páran - köztük én se. A tanár nem szól semmit csak áll az asztala előtt és a papírjait rendezgeti. Valaki megrúgja hátulról a székemet, minek következtében én is felállok. Már csak két lány diskurál egymással. A tanár leteszi a papírjait és a lányokat nézi. A mély csendre észreveszik a tanárt és ők is felállnak.
-Most, hogy a két kisasszony is megtisztel minket lelki jelenlétükkel is, üljetek le - int a tanár fölényesen és tökéletesen érdektelenül. És elkezdi felolvasni a neveket egy jégcsap érzelmi szintjén. Mindenki feláll, ha szólítják és mindenkire tesz egy-egy megjegyzést. Amikor hozzám ér, akkor elidőzik a mellényen. - Rosszul vették le a méreteidet? - kérdi, de nem várja meg a választ, hanem tovább megy a következő névre. - Leia Johaness. Úgy látom, újabb Barbie-t üdvözölhetünk köreinkben... - jegyzi meg, amikor feláll a mellettem ülő lány, mire egyketten felröhögnek. Valóban, gyönyörű lány hosszú, hullámos, mézszőke hajjal. Karcsú alkattal, előnyös bőrszínnel és viszonylag jelentős mellbőséggel rendelkezik. Tényleg elég "barbie-san" hat a kinézete, de tekintete értelmet sugároz. A tanár a névsorolvasás (és a megjegyzések után) néma szabadfoglalkozást rendel el. Lola elém csúsztat egy lapot.

"Szia! Én Leia vok, boszorkány. Te?
Hello! Susan, félig vérfarkas és félig boszorkány
Nagyon rossz?
Mi?
Az átv.
Hát, ja. Néha tudatomnál vagyok a b. létem miatt, de még úgyis az...
Sajnálom.
Igen. Te tűzelemű vagy, igaz?
Aha. Te meg víz.
Ja, de még nem tudom használni...
????
13 éves koromig azt se tudtam, mi vagyok...
Pech
Ja, de remélem, hamar megtanulom előhozni. Elvileg, a nővéremnek egy évig kellett kínlódnia, mire sikerült, szóval, jók a kilátásaim
Akkor te nem kaptad meg a teljes varázserőd 7 évesen?
Nem. Vagyis igen, de nem tudtam róla
No comment"

Kicsengetnek, de nekünk duplaóránk van, ezért még tart az óra.

Vááá, mikor mehetünk már el?
Nem tudom. Te mit fogsz csinálni?
Szerintem, olvasok. Te?
[b]Én is..."

Óra végéig olvasunk, majd kicsengőkor Leia megvár, mert neki is ugyanolyan órája lesz, mint nekem. Nem hittem volna, hogy megismerkedek valakivel az első tanítási napon és össze is barátkozunk!

Könyveimet magamhoz szorítva jobbra-balra rebbenő tekintettel, látszólag nyugodtan, de belül szörnyen riadtan figyelem a tömeget. Nem vagyok hozzászokva ehhez a rengeteg emberhez. Volt magántanulóhoz illően nem igazán érzem otthon magamat egy zajos iskola közösségében... Tulajdonképpen az ébresztő az, amivel egyáltalán nincs gondom. Szeretek időben kelni és lefeküdni, a napjaim szoros, időhöz kötött ritmus alapján működnek. A ma reggel is pontosan úgy kezdődött, ahogyan a többi. Már az első jelzésre kipattantam az ágyból. Kifésültem a hajamat, felvettem egy fehér nadrágot, fehér, lengébb blúzzal, ami alá felöltöttem még egy rózsaszín virágos fehér pólót, hófehér balettcipő, nyakamba egy nyaklánc, hajamba egy fehér orchidea és már léptem is ki szobám ajtaján. Sietősen lelibegtem a Nagyterembe, hogy elkerülve a nagy tömeget, időben és viszonylag egyedül tudjak reggelizni. Ez sikerült is, alig páran tébláboltak az Étkezőben. Ez jó volt, mert nem kellett elviselnem a nagy ricsajozást, de rossz is volt, mert Jack sem jelent még meg, így nem találkozhattam Vele az első tanítási napom előtt. Gyorsan túllendültem a dolgon, mondván, hogy úgyis találkozunk majd a folyosón, majd megkentem magamnak vajjal egy szelet kétszersültet és töltöttem magamnak egy kis tejet. Ezek elfogyasztása után már egyre több ember érkezett a Nagyterembe, így sietve felálltam, hogy órára menjek. Viszont nem sikerült elkerülnöm az embertömeget a folyosón, így most kénytelen vagyok az árral sodródni, abban reménykedve, hogy valamilyen csoda folytán elérem a 18-as termet. Hirtelen, mint valami égi jel, megpillantom a termet, amit keresek. Apró és vékony termetemnek köszönhetően kisurranok a tömegből és az osztályterembe lépek. Még csak egy - valószínűleg elf - fiú ül, vagy inkább fekszik lehajtott fejjel az egyik utolsó padban. Kihúzom magamat és valahol a terem közepe tájékán lévő pad bal oldalát választom. Fontos, hogy ne üljek se ne túl előre, se ne túl hátra. Se ne túl jobbra, se ne túl balra. Bonyolult vagyok, de nekem ez a rendszeresség a mindenem. Kinyitom a tankönyvet és gyorsan még egyszer átfutom. Igaz, hogy az egész eddigi életemet tündér-varázsigék tanulásával töltöttem, a nyarat pedig a könyv szó szerinti bemagolásával ütöttem el, fő a biztonság. Örülök, hogy ezen a teljesen hallgatag és valószínűleg alvó fiún kívül senki sincsen a teremben, így tudom rendezni a gondolataimat. Megigazgatom a virágot a hajamban és még egyszer kifaragom a ceruzáimat, hogy jó hegyesek legyenek. Hihetetlen, mi nem jut eszembe, amikor ideges vagyok! Ekkor viszont életmentő ötletem támad... Hiszen magammal hoztam egy könyvet! Megkönnyebbülten felsóhajtok és felütöm a könyvet ott, ahol a könyvjelző van. Egyszerűen imádom Elisabetta Gnone világát! Mindig is megnyugtatott, bár állítólag a korosztályom már komolyabb könyveket olvas. Nem tehetek róla. Lassan kezd megtelni a terem, ezért inkább elpakolom a könyvet és feszülten nézek körül. Öt perc múlva becsengetés, az osztály fele pedig még mindig nincsen itt. Egyszerűen nem látom át, hogy lehet valaki ilyen szétszórt. Két perc. Az említett személyek sehol. Egy perc. Még mindig semmi. Fél perc. Óriási nevetés közepette egy nagyobb csoport esik be a terembe. Egy csapat elf és pár, nagyon-nagyon szép tündér. Gyorsan felmérem a helyzetet. Mellettem még üres egy hely. Valamelyiküknek le kell ülnie mellém. Jaj, csak ne elf legyen az illető!
-Jaj, ne csináld már, Klaus! - dobja le mellém nevetve a táskáját egy kivételesen szép tündér, folyamatosan a terem másik végében lévő elffel beszélgetve.
Megkönnyebbülten sóhajtok fel. Becsengetéskor végre a lány is leül és szép, kecses kezét nyújtja nekem.
-Sunset Lilien Collagea - mosolyog. - Barátoknak Sunny - kacsint rám ragyogó kék szemével.
-Allie Lilane White - felelem óvatos mosollyal, megrázva a felém nyújtott kezet. - De mindenki csak Allie-nek szólít.
Egy gyors oldalpillantással a szárnyára megállapítom, hogy az Ő ereje a vízben rejlik.
-Micsoda szerencsés véletlen! - kiált fel sugárzó mosollyal, hátravetve szőke haját. - A második nevünk közel ugyanaz.
-Valóban - mosolyodom el most már kicsit élethűbben én is.
Gyerünk, Allie, szedd össze magad! Ne légy már ilyen félénk! De még mielőtt bármit is mondhatnék, a Sunset előtt ülő lány (szintén gyönyörű) hátrafordul és heves konzultációba kezd padtársammal. Visszafordulok a könyveimhez és magamban átkozom azt a szörnyen félénk természetemet. Halkan nyílik és csukódik az ajtó: Mediocris tanárnő megérkezett. Ragyogó mosollyal libeg a tanári asztalhoz. Az osztály egy emberként pattan fel, mire a tündér szeme felcsillan.
-Ragyogó, ragyogó, kedveseim! - tapsol lelkesen. - Látom, Veletek nem lesz gondom... Üljetek, csak üljetek le! - mosolyog, majd Ő is helyet foglal. - Először egy gyors névsorolvasással kezdeném, aztán rá is térünk az anyagra - páran erre a kijelentésre felnyögnek, de aztán a tanárnő kérdő pillantásának súlya alatt inkább magukba fojtják indulataikat.
A névsorolvasásnak gyorsan vége lett, felmértem, kik azok a népszerűbbek, akik később érkeztek (természetesen Sunset is közéjük tartozik) és megtudom a néma elfnek is a nevét a hátsó sorban. Ezután végre rátérünk az anyagra és a tanulásra, ami engem a kezdetektől érdekelt. Mediocris tanárnő mosolyogva, kellemesen, minket is belevonva, játékosan tanít, amit igazán nagyra becsülök. Párszor kérdezett is, amire, legnagyobb riadalmamra, csak én tudtam a választ, így az összesre nekem kellett válaszolnom. Az óra végére azonban sikerült kissé felengednem, a jó hangulatnak köszönhetően, amit a tanárnő alakított ki a teremben. A szünetben a teremben maradtam olvasni, míg Sunset a bandájával kiment a folyosóra. A többiek maradtak, bár nem nagyon érdekelt, mit csinálnak. Szálfaegyenesen, egyenes derékkal ültem a padomban, várva a becsengetést. A csengő jelzésére Sunset-ék is megérkeztek és az óra azonnal megkezdődött.

Este gyorsan elalszok. Nem emlékszem az álomra, túl mélyen aludtam ahhoz, hogy bármire is emlékezzek. Az ébresztőórám pityegésére kelek, olyan frissnek érzem magam! Vidáman felöltözök és sietek reggelizni. Még Sarah nincs ott, de Leiát ott találom az egyik asztalnál.
-Jó reggelt, Leia! – ülök le mellé. – Hogy aludtál?
-Jó reggelt, Susan, köszönöm, jól. És Te?
-Én is, köszönöm. Kérsz valamit inni? – kérdezem.
-Aha, kérlek. Tejet, jó?
-OK.
Reggeli után helyet foglaltunk a Rejtőzködés teremben, ahol mi voltunk az elsők. Lassan elkezdenek szállingózni a diákok, a jelzőcsengőre már a tanáron kívül mindenki leül. Mr.Crudele egy másodpercet sem késik (sajnos) és ma már korántsem volt olyan engedékeny, mint tegnap. Érkezésére mindannyian felpattanunk.
-Mindenki foglaljon helyet! – int. – A rejtőzködés egy lételemű része a létezésünknek, nem lehet a semmibe venni, mert akkor mindannyian lelepleződtök. Erre rá kell érezni, én a reményeket nevelem elfogathatóvá, a reménytelenek meg örüljenek, ha átjutnak egy karóval év végén. Remélem, felfogják eme tantárgy jelentőségét, amihez hasonlítani sem lehet az AVB-t és az ehhez hasonló, csip-csup dolgokat…
Nagyjából itt dől ki az osztály nagy része, és vagy üveges tekintettel merednek a semmibe, vagy firkálnak a füzetükbe. A tanár az utolsó percekben is a tantárgy jelentőségét magyarázza. Csengő előtt már mindenki feszülten ül, indulásra készen és amint megszólalt a hang már üres is volt a terem.
-Borzalmas volt ez az óra – mondja Leia. – Nem értem, hogyan lehet ennyire felbecsülni ezt a tantárgyat…
-Ez van – húzom a számat. – Milyen óra?
-Művészet – néz bele a kidekorált órarendjébe barátnőm. – Milyen jó, hogy minden 2. héten ugyanaz az órarendünk.
-Aha, tényleg fantörpikus – helyeselek.
-Fantörpikus? – húzza fel jobb szemöldökét Leia.
-Nem láttad a Hupikék Törpikéket? – döbbenek le.
-Neeeeem, baj?
-Tragédia! – hüledezek, mire egyszerre nevetünk fel. – Mi lesz ezen a Művészeten?
-Tánc, festés, szobrászkodás… - sorolja Leia. – Nem olvastad az órarend hátulját?
-Van hátulja? – kérdezek vissza.
-No comment, OK?
Ahogy belépünk a Művészetek terembe, kiderül, ma festünk, a terem tele van vásznakkal, ecsetekkel, vizes vödrökkel és ezerféle festékkel.
-Hű… - nézek körbe. – Ez álom vagy valóság?
-Szeretsz festeni?
-Imádok!
Csengetésre belép Mr.Kauhea. Jó, igazából olyan lassan és nyomasztóan csöndesen vonul be, hogy azt el nem lehet mondani.
-Foglalják el helyüket egy-egy festővászon előtt – kezd bele az órába. – Ma szabadfestés van, Mr.Black fog önöknek bemutatót tartani, mert kellenek neki a plusz pontok.
Nem igazán fogom fel a mondatok értelmét, csak a vászonra koncentrálok és tervezgetem, mit fogok festeni. Tudom, nem szép dolog tőlem, hogy nem figyelek, tényleg nem szokásom, de a festékillat meg minden egy külön világba repít. Eldöntöm, mit csinálok és már csak én vagyok az egyetlen, aki nem hozott magának festékeket, meg ecsetet. A festékekhez sietek és kiszolgálom magam. Mindenféle rikító és elütő síneket választok és neki kezdek festeni. Ma a színekkel játszok, azok ellentéteivel, háromdimenziós képet alkotva. A sárga és a lila közötti vonalat húzom meg feketével, amikor leejtem az ecsetet. Olyan szerencsétlenül pattan el, hogy nem is látom, merre gurul. Szitkozódva megfordulok, hogy hozzak magamnak, de a srác, aki bejött, hogy órát tartson, akkor jön oda hozzám az ecsetemmel.
-Erre szükséged van, nem? – húzza félmosolyra a száját.



-Dee… - veszem át. – Köszönöm.
Ilyen nincs. Susan, szedd össze magad! Két fiú tetszik meg két nap alatt? Jó, az egyiket el kellett felejtened, mert egy barátnőddel jár. De kérlek! Nem is olyan helyes. Odanézz, milyen édesen mosolyog! Á, verd ki a fejedből! Úgysincs értelme. Biztos neki is van barátnője, amilyen a szerencséd, még tuti, össze is barátkozol vele… Susan! Te nem vagy ilyen! Nézd, ő 15 éves, Te meg 13 vagy! Jó, nemsokára betöltöd a 14-et, de akkor is. Még az pár hónap. Á, megőrülök! Tudod mit? Nem érdekel. Majd…
-Min agyalsz ennyit? – kérdezi.
-Hogy milyen szín kéne még a festményemre – vágom rá. És ez nem is akkora hazugság. – Szerinted?
-Nem tudom, nekem így is tetszik. Nagyon jól használtad a kontrasztokat. Szerintem, jó ez így.
-OK, köszi - mosolygok. – Nem tudod, mennyi van még az órából?
-10 perc – néz az órájára. – Megajánlhatom az ötöst?
-De Te nem osztályozhatsz, vagy igen?
-Ma én vagyok a tanár bácsi, szóval az van, amit én szeretnék – vág angyali képet.
-Be sem mutatkoztam, Susan Hutsinson – nyújtok kezet. – Te?
-Nem figyeltél, Susan? – néz rám rosszallóan. – Mason Black – meghajol, megfogja a kezem, és szájához emeli. – Ha nem ismernél. Bocsánat, de mennem kell, vár a tanári kötelezettségem.
Rám villantja mosolyát én meg visszafordulok a festményemhez és ráírom a hátuljára a nevem és a szobaszámom.
-Úúúúúú – visít Leia, de szerencsére nem olyan hangosan, hogy nagyon hallatszódjon. – Mi volt ez, Susan?
Megállapítom, barátném még fehér festőköpenyben, maszatos arccal is észvesztően néz ki. Nem úgy, mint én. Pff.
-Nem tudom, de nem beszélhetnénk meg ezt máshol?

Elég korán volt még, úgyhogy nem kellett sietnem. Megálltam az 1-es számmal jelzett ajtó előtt. Nagy levegőt vettem, majd beléptem. Egy igazán..., hogy is mondjam..., kopár terembe érkeztem. A falak csupaszok voltak és szürkék, a padok úgyszintén. A tanári asztal volt egyedül barna, de az is kopott volt és régi. Nem láttam egyetlen ablakot sem, ami rám nézve persze előnyös, de mégis olyan barátságtalan így az egész hely. Úgy döntöttem a hátsó sarokban ülök le, a fal mellett. Még senki nem volt rajtam kívül a teremben, úgyhogy elővettem a könyvem és olvastam. Nem sokkal becsengetés előtt egy ismerős hang zökkentett ki a történetből.
- Szia Flora! Leülhetek?
- Persze, szia. Mi mindig összefutunk valahol... - Jacob Green állt előttem. Az a fiú akivel a könyvtárban ismerkedtem meg.
- Kéthetente ugyanazok az óráink, úgyhogy elég sokat fogunk még találkozni. - ekkor csengettek be. A tanár félelmetesen pontos volt. Mikor az utolsó csengetés elhalt, ő már az asztalánál állt. Sokan behúzták a nyakukat és hirtelen valami nagyon érdekeset találtak a padjukon. A tanár egy mogorva elf, a névsor felolvasásával kezdte az órát. A diákok felálltak a nevük hallatára, a tanár pedig mindegyikükhöz fűzött egy- egy gúnyos megjegyzést. Lassan hozzám is elértünk. Én a szokásos nyugalmammal álltam fel. Semmi kedvem nem volt megijedni egy elftől. Csak egy tanár, ha nem adok rá okot semmi baja nem lesz velem.
A tanár arcán meglepetés futott át amikor magabiztosan a szemébe néztem.
- Rendben kisasszony. - csak ennyit mondott. Semmi gúny, semmi megalázás. Ugyanolyan nyugodtan, mint szoktam, leültem. Azt hiszem szeretni fogom Fredo Crudele-t.

Szeretem a művészetet. De tényleg. Ez az egyik kedvenc órám. Leszámítva Carter Wisht. Sajnos állandóan beleköt a munkámba. Nem bírom annak a gyereknek a képét.
- Festékes az orrod - törölt le rólam nevetve egy kék festékfoltot Carter.
- A tied is mindjárt az lesz, ha nem hagysz békén - fenyegetőztem az ecsettel, de ezzel csak azt értem el, hogy én lettem újra kék. Carter meghallgatott, fogta magát és elment. Szerencsére. Végigmértem a festményemet és megállapítottam, hogy egész normálisra sikeredett a szép nappali táj, az erdővel a háttérben. A feladat a nappal és az éjszaka párhuzamba állítás volt. Kerestem egy újabb vásznat és megpróbáltam lefesteni az erdős képet éjjeli színekkel. Hát kisebb, nagyobb sikerrel.
- Hm, egész jó lett - állt meg mögöttem a tanár, mire úgy megijedtem, hogy majdnem eldobtam az ecsetemet. Komolyan, az a tanár hihetetlen. Rád néz és lepereg előtted életed.
- Köszönöm - pirultam el.
- Kap egy ötöst. Írja be. Óra végéig fessen még valamit, amihez kedve van - vonult el mellettem, mire talán levegőt is mertem venni.

-Kedveseim, úgy érzem, rám ragyogott a tündérek szerencsecsillaga! Olyan ragyogóan okos eszetek van, és olyan gyorsan tanultok! - sikkantgatott örömtelien Mediocris tanárnő, miközben fel-le repkedett soraink között.
Összeszorított fogakkal, és erősen koncentrálva irányítottam a szivacsot a tányérra, majd szépen, óvatosan, csupán a gondolataim segítségével letörölgettem. Tulajdonképpen nem volt túl nehéz. Anyával ezt évekig gyakoroltam otthon, csak a Háztartási Varázslatok órán némileg zavart a tény, hogy Sunny folyamatosan engem nézve és utánozva cselekedett a saját tányérjával és szivacsával.
-Ragyogó! - pördült meg örömében a levegőben a tanárnő.
Légies ruhája csak úgy repkedett körülötte.
-Rendben, gyöngyvirágaim, a következő feladat...
Halk kopogás hallatszott az ajtó felől.
-Gyere! - szólt ki csilingelő hangon a tanárnő.
Egy tündér lép be a terembe, egy papírral a kezében. Lendületes léptekkel átvág a termen, és a tanárnő kezébe adja. Ő először elsápad, majd elpirul, végül olyan sápadt lett megint, mint egy burgonya. Végül felemeli a fejét.
-Victoria von Haflingen? - kérdezi remegő hangon.
Egy szőke hajú lány áll föl, az előttünk lévő padból. Sunny barátnője. Értetlen arccal állja a tanárnő pillantását. Mediocris tanárnő úgy néz Rá, mintha kísértetet látna. Victoria fészkelődni kezd zavarában. Végül a tanárnő lemondóan legyint és az előbb belépett tündér felé int.
-Menj Juliette-tel.
Victoria értetlenül libben oda a lány mellé, majd elhagyják a termet. Pár pillanatig néma csend honol, de aztán megkapjuk az új feladatot, és tovább dolgozunk. De az óra többé már nem lett ugyanolyan, mint a rejtélyes lány megérkezése előtt.

- Pardon, bocsánat - pislogok Susanre, miután hatalmas lendülettel nekimentem.
- Á, semmi. Jó volt a tanítás?
- Jó farkassá változni? Hülye kérdés... - jó, mondjuk elfogadható volt most a tanítás. Egyébként bírom a sulit, de amikor van Nyelvtanunk is, akkor nem. Na, ma volt.
- Nyelvtanod volt?
- Ahham. De mára vége. Amúgy, olvastam, hogy a második neved Rosalie, nem? Hívhatlak Rose-nak? Tudod, az jobban szájra áll (írásnál úgy mondják, hogy jobban kézre áll, akkor itt szájra áll,nem?)
Susannek nincs gondolkodási ideje, mert figyelmes leszek Barney hangjára. Mind a ketten odakapjuk a fejünket.
- Olyan idióta. Vihog, táncol, ugrál, visítozik. Borzalmas. Jaja, azt hiszem. Fleur. De mégis... - ecseteli fennhangon barátainak. Hirtelen nagyon mérges leszek rá.
- Tudod, az még OK, hogy nekem ecseteled, hogy gyerekes vagyok. De hogy mindenkinek, az már nagyon nem fer. Én gyerekes vagyok, te meg egy idióta és bunkó - egy pillanatra kinézek az ablakon. Esik. - És... megbízhatatlan - több nem jut eszembe, úgyhogy kirohanok az udvarra. Miért pont oda? Szakad az eső...

Első órám a Merilionban. Történelem. Na, valószínűleg semmi számomra érdekes mondanivalója nem lesz a tanárnak, így nem nagyon akaródzik az első padba ülnöm. Levágom magam egy üres padba, és várom az osztálytársaimat. Hamar kiderül, hogy ahol ülök, eddig már ült valaki, így inkább felállok, és a falnak vetett háttal várom, hogy mindenki elhelyezkedjen, és leülhessek valami üres helyre. Pechemre pont egy vámpírfiú mellett van csak hely. Megindulok az üres szék felé, de ekkor egy lány állít meg, vállamra tett kézzel.
-Én oda nem ülnék - mondja dallamos hangon. - Nagyon bunkó tud lenni.
Értetlenül nézek rá, végül megrántom a vállam.
-Kösz, de nem érdekel. Elbánok vele - kibújok az érintése alól, és leülök az üres helyre.
Rá sem nézek a fiúra, pedig érzem, hogy ő viszont le sem veszi rólam a szemét. Kiveszem a cuccomat a táskámból, majd mereven a táblát kezdem nézni. Csak jöjjön már a tanár, mielőtt valami nagyon durvát mondok ennek az idiótának...

-Szia! - szólal meg a fiú nem sokkal a becsengetés előtt.
-Szia - sóhajtok lemondóan. - Különleges képesség?
A fiú arca egy pillanatra értetlenséget tükröz, de aztán gyorsan visszarendezi arcvonásait a lezser, jóképű rosszfiú imidzsre.
-Gyönyörű hölgyek elvarázslása és bámulatba ejtése. És kegyedé? - vigyorog a fiú.
-Magukat jóképűnek és menőnek gondoló fiúk agyonverése - vicsorgok vissza.
Padtársam felnevet.
-Ez jó - mosolyog.
-Örülök, hogy tetszett - fordulok el.
-Egyébként William James Knight vagyok - jegyzi meg mellékesen. - Barátoknak Will - villant meg egy szívdöglesztőnek szánt mosolyt, mire a nőnemű osztálytársaim leolvadnak a székükről.
Aha. Tehát az a lány ezért mondta, hogy ez a bájgúnár bunkó is tud lenni. Valószínűleg az iskolában lakó lányok felét átejtette már. Will várakozóan tekint rám.
-Most meg mire vársz? Csak nem arra, hogy én is megmondjam a nevem?
-De, pontosan arra - bólint Will.
-Akkor várj itt. Ne mozdulj! - bólintok, aztán belelapozok a törikönyvbe.
A fiú felnevet, aztán... Közvetlenül mellém csúszik a padban, és ő is belehajol a törikönyvembe. A mozdulat teljesen ösztönös, nem is gondolkodom, egyszerűen csak olyan erővel lököm meg Willt, hogy a falnak csapódik, és alakja kirajzolódik a vakolatban. A lányok fele felsikít, a másik fele pedig azonnal Will mellett terem, és aggódva nyávogják, hogy hogy van. Én pedig próbálok úgy tenni, mintha nem venném észre, hogy mindenki úgy mered rám, mint egy pszichopatára, csak Will néz rám mosolyogva, miközben fekete hajából rázza ki a vakolatot (amitől persze az osztály másik fele is azonnal odaugrik segíteni, amire természetesen nincs szüksége).
-Na, ez roppant érdekes helyzet - hallatszik egy gunyoros hang az ajtóból, mire az osztály azonnal visszaül a helyére, csak Will áll még mindig a fal előtt, és engem néz mosolyogva.
-Mr Knight? - néz kérdőn a fiúra a tanár.
-Az a lány - mutat rám. - nekilökött a falnak.
Gyilkos pillantást vetek rá, de ő csak mosolyog. Komolyan, ez a gyerek idióta. Most vágtam bele a falba, ez meg csak vigyorog.
-Miss Lilleyman - szólít meg a tanár.
-Igen? - nézek fel angyalinak szánt arccal.
-Kérem, jöjjön velem az igazgatói irodába - komorul el a pillantása. - Most, azonnal.
Szó nélkül, magamban füstölögve pakolok össze, és indulok a tanárral az irodába. Az ajtóból még óvatosan hátrasandítok az osztálytársaimra. Mindenki némán ül, szemüket rám szegezve. Will pedig még mindig mosolyog. Villámló tekintetet vetek rá, aztán kimasírozok az osztályteremből.

Aha. Szóval ezért büntetés jár. Pislogok magam elé, mikor látom távozni a lányt.
- Ha nem tévedek, Will - lépek mellé.
- Téged már láttalak - néz rám.
- Nem hinném, hogy találkoztunk mi már valaha is - fonom keresztbe a karomat. Türelmetlenül várom, hogy végre kinyögjön valamit.
- De. Lenn a Nagyteremben. Csak egy idősebb sráccal voltál, Kalussal. Ha jól emlékszem. És egyenes volt a hajad.
- Akkor nem engem láttál - zárom le a témát. - Azonban rólad már hallottam. Ha jól emlékszem, a nagyapádnak volt egy híres könyvtára, Floridában.
- Pontosan. Miért kérdezed?
- Szükségem lenne egy könyvre. Szerintem nálad van - vonom meg a vállamat. - Ha tudsz segíteni, délután megtalálsz a klubban.

Nagy léptekkel elsétálok a legutolsó padig. Levágom magamat és várom, hogy visszaérjen a lány. Willhez többen is mentek oda, hogy jól van-e. Jaj, hogy oda ne rohanjak. Nekivágták egy falnak. És? Majd ha fél évszázadig nem kap vért és kiszárad, akkor ugrálják körbe. Csendben beleolvasok a történelemkönyvbe, mikor valaki odahajol hozzám.