A lakók házai

Gondoltam, kell egy ilyen is.

Ahogy sétálunk az utcán egyre beljebb, úgy nő a falu élete is. Mindenféle szokatlan lényekkel találkozunk – még nem egészen szoktam hozzá ehhez a képtelen élethez. Nem is értem, Anya hogyan tudta behozni ide a kicsiket úgy, hogy azok semmit sem vettek észre.
-Az a ház a tiétek! – szólal meg Mr. Kauhea 10 percnyi gyaloglás után egy szép, de régi házra mutatva a falu szélén. Nagy kert tartozik hozzá, és (legnagyobb meglepetésemre) mindenféle állat rohangál ott. Liba, kacsa, tyúk, malac… - Nekem még meg kell keresnem valamit. Majd visszajövök. Sarah, Susan, Brian, csak Önök maradnak itt, a többiek velem tartanak! – jelenti ki, majd se szó, se beszéd, franciásan távozik. Flora és Dany int, majd ők is mennek.
-Indulás – jelenti ki Brian és kinyitja a kaput. Én megyek legelöl, kerülgetve a láb alatt lévő libákat. Ez a hely emlékeztet Nagyapáék farmjára, csak sokkal kisebb. Mindig ott töltöttem a nyaram nagy részét, csak idén nem. Várjunk csak, akkor ők is…?
-Susan! – zökkent ki egy kislány hangja, majdhogynem feldőlök a hirtelen belém csapódó test súlya miatt.
Lenézek támadómra. Felismerem benne Hannah göndör haját.



-Szia Hannah! – ölelem át én is.
-Ugye, milyen szép ez a hely? Egyenesen gyönyörű! – ugrándozik, miután elengedett. Megpillantja Sarah-ékat, mire elhallgat. – Susan, ők meg kik? – suttogja.
-Hannah, ő itt a nővéred, Sarah. Tudod, ő az, aki elköltözött 7 éve. Még kicsi voltál, két éves nem emlékszel rá. Róla meséltünk, és tőle kapjuk a leveleket.
Hannah összehúzott szemöldökkel fürkészi testvérünket, majd lassan elindul felé, és őt is megöleli. Sokkal lassabban és bizonytalanabbul, mint engem, de megöleli.
-Megjöttek, Hannah? – szól ki Anya.
-Igeeeeeeen! – kiabálja vissza, mire kijön.
-Oh, Sarah, Susan, már vártalak titeket! – áll meg az ajtóban. – Sarah, hogy Te mekkorát nőttél!
-Hát, 7 év alatt sokat változtam… - vonja meg a vállát.
-Gyertek be! – invitál minket Anyu. – Te vagy Brian, igaz? Sarah már sokat írt Rólad. A kedvencedet sütöttem, Sarah, remélem, ízleni fog.
-Biztos, hogy fog.
-Josh, Jack, megjöttek! – kiabál fel az emeletre Anya.
A fiúk lerohannak – vízpisztollyal a kezükben. És Josh eltalálta vele Sarah-t.
-Joseph! Hányszor mondjam, nincs játék vízzel a házban!
-Bocsi, Anyu! – mondja, de biztos vagyok benne, hogy ezt meg fogja ismételni, legalább kismilliószor.
-Sarah, Susan, rég láttunk titeket! – szól Jack, majd megölel engem és Sarah-t.
-Ebéd! – kiált ki a konyhából Anya.
Ebéd után Anya összehívja a családot, mire Brian feláll.
-Megnézem a tyúkokat…
-Nem, Brian, Te is maradj. Szükségem lesz Rád is – ülteti vissza Anya, mire kénytelen-kelletlen visszaül hozzánk. – Szóval, gyerekek, el kell mondanunk valamit, amit testvéreitek elől elhallgattam, ami nagy botorság volt tőlem, nem is értem, Sarah után miért nem avattalak be titeket. – nagyot sóhajt. –Szóval Ti, avagy mi…
-Anya, tudjuk – szól közbe Josh.
-Hogy MI? – döbben le teljesen mindenki.
-Ti tudjátok, hogy… - Anya teljesen összezavarodik.
Hannah veszi át a szót.
-Igen. Mindannyian mágusok vagyunk – és, hogy bemutassa tudását, virágot varázsolt a kezébe.
-Jaja – ért egyet Jack és lefröcsköli Sarah-t.
-Na jó, ebből elég! – áll fel nővérünk. – Végetek van!



-Gyerekek, szerintem, legkisebb gondunk is nagyobb annál, hogy vizes lett a pólód! – emeli fel a kezét Anya. – Szóval, Ti mindvégig tudtatok erről, de nem szóltatok egy szót se?! Mégis… mégis mit gondoltatok? És honnan tudjátok? Mióta?
-Láttunk varázsolni, meg minden – von vállat Josh.
-Meg minden? Mi meg minden? – húzza fel a szemöldökét Anyu.
-Lehet, hogy elolvastunk ezt-azt…
-És Te, Hannah?
-Ők meséltek! – emeli fel a kezét.
Anyu vet egy utolsó rosszalló pillantást a fiúkra, majd nyugalmat erőltet arcára, hogy normális hangon beszéljen, de megelőzöm.
-Én vagyok ebben az átkozott családban az EGYETLEN, akinek nincs varázsereje? – háborodok fel. – Ne máááááár…
-Susan, mondom, hogy meg fog jönni, előbb vagy utóbb – vigasztal Anya.
-Előbb vagy UTÓBB… - hangsúlyozza Brian.
-Mondtam már, hogy utállak? – kérdezem kapásból.
-Úgy rémlik – röhög. – Valamikor réges-régen…
-Akkor épp’ ideje emlékeztetni Téged – mosolygok.
-Kösz, már majdnem elfelejtettem.
-Susan, Brian, szerintem, hagyjuk ezt a vitát későbbre – int le minket Sarah.
-Akkor Ti erőtök nem „aludt el”? – teszi fel a kérdést Anya.
-Á-á – csóválja a fejét vidáman Jack.
-De jó, akkor már mindenki olyan, mintha elmondtam volna.
Úgy tűnik, Anyunak leesik egy nagy kő a szívéről – az enyémre.
-Kimegyek, megnézem az állatokat – állok fel.
Ahogy kivágom az ajtót, a tyúkok szétrebbennek. Elrohanok a kert végébe, és beülök az eprek közé. Pillanatokon belül megzördül a bokor a hátam mögött.
-Menj innen – mondom anélkül, hogy megfordulnék, de a zaj nem múlik. – Nem hallod? – most fordulok meg és szembetalálom magam egy kutyával. – Ki vagy? – nyújtom oda a kezem, amit megszaglász. Leül mellém és figyel engem, majd megnyalja az arcom. – Hé, te kutya! – nevetek, mire elkezdi csóválni a farkát.
-Susan! Susan! Itt vagy? – Brian hangja kipukkasztja a kellemes atmoszférát. A kutya kirohan a bokrok közül üdvözölni őt. Ezáltal elárulta a rejtekhelyemet. – Susan, hát itt vagy! Mindenütt kerestelek.
Hátat fordítok neki, s csak utána válaszolok.
-Miért Te?
-Tán nem vagyok elég jó Neked? – leül mellém. – Hé, nincs gáz, csak anyád elszólta magát! Van ilyen!
-Persze. És olyan is van, hogy nem maga jön bocsánatot kérni, hanem egy számára idegent küld vigasztalásra. Ez is oly’ gyakran megesik.
-Nem bírom a cinizmusodat, lány – lök oldalba. – Amúgy, nem ő küldött. Magamtól jöttem.
-Igazad van, ez sokat javít a helyzeten.
-De optimista ma valaki.
A kutya leül velünk szembe és vakkantott egyet.
-Az én oldalamon áll – vigyorog.
-Honnan veszed?
-Hé, földmágus – mutat magára.
-Ott a pont.
Egy ideig hallgatunk.
-Ne szívd mellre a dolgot, Sus – karol át.
-Köszi – dőlök neki. – Olyan vagy, mintha a bátyám lennél.
-Örülök, hugi – nevet fel. A mellkasának dőlök, és erősen tépelődök magamban. – Mi az?
-Szerinted… lehet, hogy én nem… én nem kapom meg az erőmet? – mondom ki azt, ami a szívemet nyomja.
-Susan, biztosan megkapod, csak idő kérdése és megkapod. Lehet, akkor, amikor a legkevésbé számítanál rá – bíztat. – Bármikor. Emlékszem, amikor Sarah is aggódott.
-Brian, Te idősebb vagy Sarah-nál, igaz. – teszem fel a kérdést, bár a hangom inkább kijelentést, mint kérdést tükröz. – De ő is már húsz. És elvileg 18-ig tartanak Merilionban diákokat, csak különleges esetekben tartanak tovább egyeseket.
-Susan, ezt nem mondhatom el – húzza el a száját. Tudom, hogy nem kéne feszegetni, de a kísértés túl erős.
-Köze van az Éjjeli Sulihoz? – kérdem.
-Susan – szól figyelmeztetően.
-Most nincs itt senki más a kutyán kívül, aki hallhatna – fordulok szembe Vele. – Kérlek, Brian! Ígérem, egy szót se szólok róla!
-Ez nem játék, Susan – néz mélyen a szemembe. Szinte érzem a gondolatait, ahogy tépelődik magában. – Nehéz helyzetbe hozol, ugye tudod? – sóhajt.
A kutya nagy ásítással fekszik el a földön.
-Ez egy amolyan önvédelmi szakkör, ami a „szörnyek”, „mutánsok” megvédésére szolgál. Emellett az iskola védelmére is szolgálnak minket. Akiket felkérnek rá és elfogadják, azok itt maradhatnak. Ilyen Sarah és én is, illetve a barátnői is. Valószínűleg, Mason is közénk fog tartozni. De nem sokan élvezik ezt a kiváltságot. Lehet, Te és a testvéreid is csatlakoztok, mert van néha ilyen családi hagyomány alapján történő ’felvétel’ is.
-De akkor engem miért nem hívtak, amikor a többieket? – kérdezem.
-Szerintem, a még nem feltűnő erőd miatt – jegyzi meg félőn.
-És visszatértünk az eredeti problémához… - komorodok el.
-Susan, ne aggódj, meglesz az! – szorít magához. – Ígérd meg, hogy egy szót sem szólsz erről az egészről, jó?
-Ígérem – mondom, majd pár percnyi hallgatás után hozzáteszem. – Te vagy a legjobb bátyó az egész világon.

Elfelejtettem képet tenni az öcsikéimről, ezt most utólag pótolnám:

Ez a "Nem mi voltunk" arcuk....