Merilion Tetője

Khm... Khm... Ahol tilos tartózkodni...

Halkan sikkantok egyet, mivel megcsúszok, de szerencsére, Mason elkapja a kezem és magához húz, megvárva, hogy visszatérjen az egyensúlyom.
-Na ne – néz az égre. – Esik.
-Mennyi van még hátra? – kérdezem nagy levegőket véve.
-A nehezén túl vagyunk. Már csak kb. 10 méter lejtő… - fogja a kezemet. – Miért nem vallod be, hogy tériszonyod van?
-Nincs is! – tagadom rögtön. Pedig van.
-Akkor nézz le – unszol, mire lenézek. Ú, forog a világ. Egy kicsit megszédülök.
-Jó, lehet, tényleg van egy kicsi – szorítom Mason kezét.
-És ezt eddig azért nem merted elmondani, mert…? – néz rám értetlenül.
-Mert… Nem akarok hisztis lánynak tűnni, aki mindentől betojik – vonok vállat.
-Nem gondollak hisztisnek csak, mert tériszonyod van – mosolyog. – Nem fázol?
Most veszem csak észre, hogy egyenruhám nem kötött része elázott. Teljesen. Ijj.
-Figyelj, szerintem halasszuk el, jó? – néz rám aggódva.
-Na ne, nem megyek vissza! – ijedek meg. – Milyen fedett terület van a legközelebb, amit nem figyelnek?
-Hát… Ezek szerint a lányháló kilőve, maradt a bálterem és a fiúháló.
-Melyik a biztonságosabb?
-Mind a kettő jó.
-Melyikért kapunk lebukás esetén nagyobb büntetést?
-Háló.
-Irány a háló – indulok el, de szinte rögtön megcsúszok. Mason újból magához ránt, hogy ne essek le, de ezzel mindkettőket kibillentem az egyensúlyból. Vagyis, ő elesik én meg rá. Ahogy tudok, felállok és megpróbálom felsegíteni őt. Mikor megállapodunk egy biztos ponton, ahol nem esünk el, vettem csak észre, milyen közel áll hozzám. Nehezen veszek levegőt, és nem tudok hátrálni. Ennek két oka van: a) a tető szélén állok, b) leblokkoltam. De ha kérdezik, akkor az a) választ kell mondanom. El ne felejtsem!
Mason kisöpört egy tincset az arcomból, tekintetét az enyémbe fúrja és egy kicsit közelebb húz magához, leheletét az ajkamon érzem, amikor valaki elüvölti magát.
-SUSAN ROSALIE HUTSINSON, MEGKÉRDEZHETEM MI A FENÉT KERESEL IDEKINN ÉS MÉGIS MIT CSINÁLSZ?!
Sarah áll a tetőn csuromvizesen, vörös fejjel az ordítástól. Lehunyom a szemem és veszek egy nagy levegőt. Érzem, könnyek gyűlnek a szemembe. De nem (csak) a csalódottságtól, hanem inkább a dühtől. Én 99%-ban dühömben sírok.
-Figyelj, Sarah, az én hi… - kezdi Mason, de nem tudja befejezni, mert közbeszólok.
-Mason, ez nem a Te hibád – mondom, majd Sarahhoz fordulok. – A Tiéd.
Valószínűleg megdöbbenti a válaszom, mert egy fél pillanatig nem mond semmit, de gyorsan összeszedi magát. Sajnos.
-Az enyém? Az ENYÉM?! NEKEM ÚGY RÉMLIK, ÉN MONDTAM, HOGY NE GYERE KI VELE!
-Nekem is úgy rémlik.
-Akkor meg?
-Nem érdekel – felelem és, mielőtt Sarah újra elkezdene ordítani, folytatom. – Figyelj, Sarah. Visszamegyek a szobámba, sőt, tudod mit? A főbejáraton megyek be. De kérlek, ne szólj bele az életembe, mert már van egy anyám, aki amúgy se tart nagyra. Te vagy az, akire felnézek, mert a testvérem vagy és Te is ugyanezeken mentél keresztül. Szeretnék a nyomdokaidba lépni, de nem úgy, hogy a Te kitaposott utadat járom. Nekem az iránytű vagy a saját utamon. Nem pedig egy rendőr. Szóval hagyj békén, OK? Megérdemlek ennyit, nem? Neked ki volt itt? Szerintem senki és mégis, milyen jó ember lettél. Én nekem itt vagy Te, segítesz, de nem szabhatod meg az életemet. Nem. Anya sem törődött velem addig, amíg nem történt baj és ugyanezt tette Veled, ezt teszi a kicsikkel is. Ő nem az iránytűm, csak egy lyukas köpeny, ami nem véd semmi ellen, de nem dobom el soha.
Sarah egy ideig nem mond semmit.
-5 perced van, hogy a szobádban legyél, nem kell elöl jönnöd. Jó, az ügyességedet nézve 15 percet kapsz. Ellenőrizni foglak – fenyeget meg az ujjával, majd kikerülve minket elindul a fiúhálók felé.
-Na, siessünk – fogja meg a kezem Mason. – Szerintem, már visszaszámol.
-Tuti – húzom el a szám. – Muszáj…?
-Arra menni? Nem. Van egy másik út is. – mosolyog és a kezét nyújtja felém. - Gyere!
-Mi aka…? – kérdezem, de nem tudom befejezni, mert leugrik. Magával rántva engem.
Valami puhán landolunk, szinte némán. Guggolásban érkezek.
-Mi ez?
-Matrac. Hogy könnyebben megszökhessenek a diákok – feleli olyan egyszerűen, mintha csak azt közölné, hogy esik az eső. Ami igaz. Sajnos.
-A tanárok?
-Nem tudnak róla – mosolyog. – Ott van egy benőtt létra, azon fel tudsz menni. Kettővel jobbra van a Te ablakod.
-Felkísérsz?
-Szeretnéd?
-Aha.
-Akkor igen.
A csúszós, majdhogynem teljesen benőtt létra megmászása könnyebb ugyan, mint a szintén csúszós tetőn mászkálni, de ez se leányálom. Mondjuk, itt egyszer se vagyok a leesés határán. Megállok az ablakom előtt, majd hátrafordulok, hogy megköszönjem Masonnek a segítséget, de először mégis Ő szólal meg.
-Ezzel még tartozok, Susan – mondja, és közelebb húz magához. – És én nem szeretek tartozni… - suttogja és megcsókol. Alig tartott pár másodpercig, de elég hosszú ahhoz, hogy lebénítson.



-Mennem kell, mert Sarah nem fog örülni, ha nem leszel időben a szobádban – húzza félmosolyra a száját. – Oh, tényleg, Susan, jössz velem a sulibálba?
-I… gen – motyogom még totál extázisban, és mielőtt még elindulna, megfogom a kezét. – Köszönöm, Mason – ölelem meg.
-Nincs mit – karol át.

Izgatottan nézek ki az ablakon. A Holdat még eltakarják Merilion teteje, de ez már nem sokáig lesz így. Hol van Flora? Tulajdonképpen nincs késésben, nem beszéltünk időpontot, és még csak kilenc óra van, de nem bírok várni. Hirtelen elhatározástól vezérelve felkapom a szénceruzámat és a rajzlaptömbömet, felkapok egy vékonyka pokrócot, és kisurranok a tetőre. Hideg levegő csapja meg az arcomat, de ez inkább üdítően hat rám, nem borzongok meg tőle. Leterítem a pokrócot, leülök, és rajzolni kezdek. Egy vadászó farkas. Nem is tudom, hogy jutott ez eszembe... Apró zajra kapom fel a fejemet. Egy árny tart felém a tetőn kúszva. Elmosolyodom, amikor megpillantom Flora alakját. Most nincs rajta a köpenye, így még elevenebbnek, még természetfelettibbnek és még csodálatosabbnak tűnik. Meglep, milyen könnyedséggel mozog éjszaka.
-Szia - suttogom mosolyogva.

- Wow, gyönyörű ez a rajz! Megihletett az éjszaka? - suttogtam.

-Igen - mosolyodom el könnyedén, és kipiszkálok egy kósza hajtincset a szememből. - Nem ülsz le? - csusszanok arrébb a pokrócon, megpaskolva magam mellett a helyet.

- De köszi. - a Hold akkor bukott ki a vártorony mögül. - Szereted az éjszakát, Allie?

-Természetesen - dőlök hátra a pokrócon. - Akkor minden olyan egyszerű és sérthetetlen. Sötét, de megnyugvást is rejt. És ott vannak a csillagok is, persze. Na meg a Hold - mosolyodom el. - És Te?

- Szerintem nincs biztonságosabb és kiszámíthatóbb az éjszakánál. A sötétség megnyugtat, végre nem kell rejtőzködnöm. Ez az én világom. De tényleg, minden olyan más így, sötétben.

-Ahogy mondod - bólintottam erőteljesen. - Egyébként... Milyen érzés vámpírnak lenni? Tudod, gyors vagy, félnek Tőled... Meg hasonlók. Hogy éled ezt meg?

- Nem tudom, jó is és nem is. Azt a részét imádom, hogy gyors vagyok és, hogy ilyen természetfelettien jók az érzékszerveim, meg az erő sem utolsó szempont..., imádok suhanni, csak át a fák között..., olyan mint repülni. Csodálatos érzés, de benne van a dologban, hogy ha élni akarok, minden este ölnöm kell, igaz nem embereket, de mégis ölnöm kell. Nem én választottam a sorsomat. Én..., ezt úgy kaptam, nem volt választásom, így megbékéltem vele. De ha választhattam volna, nem biztos, hogy ezt a létet választom. Ha dönthettem volna, akkor a családommal maradtam volna. - könnyek gyűltek a szemembe. Egy kissé gyűrött képet húztam elő a zsebemből. A családomat ábrázolta. Mindnyájan rajta voltunk. Pár évvel ezelőtt készült a kép otthon, Vancouverben. Éppen nyár volt. A képen a húgaim maszatosak voltak, de kipirultak, a sok rohangálástól. Én anya és apa között álltam. Mindenki olyan boldog volt azon a képen. Volt. Észre sem vettem, hogy sírok. A könnycseppek egyenként koppantak a fényképen. Letöröltem és odaadtam Allie-nek. Összeszorult a torkom, nem tudtam megszólalni az előtörő emlékek súlya alatt. Ezt a képen még senkinek nem mutattam meg eddig.

Megrendítő volt Flora-t sírni látni. Annyira, hogy végül már az én szememet is mardosták a könnyek. Rájöttem, hogy Flora nem az a lány, aki csip-csup dolgokon sír. Ő akkor sír, ha valami igazán fáj. És ez most valóban igazán fájhat. Egy családot elveszteni... Nem is tudom, mi lenne nélkülem Anya, Apa, Jack, Corinne és Cornelia nélkül. Szótlanul átöleltem Flora-t. A fényképet a kezébe csúsztattam. Hosszú idő múltán megszólaltam.
-Ha szeretnéd, eljöhetnél hozzánk a szünetekre. Nem zavarna, ha esténként elmennél az erdőbe, de igazán. És szólj, ha bármiben segíthetünk - öleltem meg még szorosabban.

- Köszönöm.

-Igazán nem tesz semmit.

De szeretem a friss levegőt! Az ablakom előtti tetőrészen ülök. Előrébb nem merek menni. Meg amúgy is, innen is tökéletes a kilátás.
Egy árny suhan végig a tetőn, ösztönösen lelapulok. Van valami abban a lényben, amitől kiráz a hideg, de mégis elindulok abba az irányba, amerre eltűnni láttam azt.
Ne nézz le, ne nézz le…
Egy torony mögé beállok, és szorosan markolom a cserepet. Beszédet hallok, felismerem annak a tündérnek hangját, akivel első nap találkoztam. A másikat nem ismerem.
-Szereted az éjszakát, Allie? – kérdezi az ismeretlen.
-Természetesen - dőlök hátra a pokrócon. - Akkor minden olyan egyszerű és sérthetetlen. Sötét, de megnyugvást is rejt. És ott vannak a csillagok is, persze. Na meg a Hold – válaszol a tündér. - És Te?
-Szerintem nincs biztonságosabb és kiszámíthatóbb az éjszakánál. A sötétség megnyugtat, végre nem kell rejtőzködnöm. Ez az én világom. De tényleg, minden olyan más így, sötétben.
-Ahogy mondod – bólint Allie. - Egyébként... Milyen érzés vámpírnak lenni? Tudod, gyors vagy, félnek Tőled... Meg hasonlók. Hogy éled ezt meg?
Aha, szóval vámpír…
Tekintetemet újra elragadja a csillagok szépsége.
Majdnem felsikítok, amikor valaki hátulról átölel, de befogja a számat.
-Ssss… - pisszeg le. – Mit keresel itt?
-Mason! – sóhajtok fel, amikor elengedi a számat.
-Szóval, mit keresel itt? – a hangja dühös, kemény, már-már fagyos. – Nem hallottad, mit mondtak a vacsoránál? Tilos elhagyni az épületet egyedül! Egy veszélyes zsebtolvaj sétálgat a környéken!
-Mason, ezt Te sem hiszed el. Láttam, amikor úgy összenéztetek a nővéremmel, meg a többiekkel. Mind a ketten régen lehettek benne, hogy tudjátok ezt. Gondolom, a kezdőket nem avatják be.
-Mondtam, hogy ne szimatolj – pirít rám, de most már nem olyan kemény a hangja. – Amúgy, nem, nem tudnak semmit, csak amolyan gyakorlatokat visznek véghez…
-Milyen gyakorlatokat? – kapok az elejtett információn.
-Semmiféle gyakorlatokat. Nem mondtam ilyet – tagadja.
Hű, de jól füllent.
-Megígérted, hogy nem faggatsz – emlékeztet.
-Igaz, jól van – húzom el a szám.
-Nekem mennem kell, Sus – puszil bele a hajamba. – Gyere, lemegyünk a lányokhoz. A tündérkével szépen visszamentek a szobába, én meg összeszidom a vámpírt…
Már meg sem kérdezem, hogy hova megy és, miért kell leszidni a lányt. Mondjuk, mind a kettőre van egy-egy tippem. Mason a kezemre kulcsolja az övét, és segít leereszkedni Allie-ékig, akik szemben ülnek velünk.
-Szisztok! – köszön Mason. – Tündérlány, nem kéne itt lenned, mindjárt takarodó. Kérlek, menjetek vissza a szobátokba mind a ketten.
A vámpír és a tündér felállnak.
-Flora, te maradsz – néz a lányra, akinek egy pillanatra kicsi ijedség fut át arcán, de utána megint felveszi a fapofát.
-Szia! – szökken hozzám a tündér, arca vidámságot sugároz.
-Hello… Susan vagyok – nyújtok kezet.
-Én Allie – fogadja el a kézfogást. – Gyere, menjünk. Te merre vagy? Mármint, nem Te, hanem a szobád. Hol laksz? Neked milyen színű? – hadar vidáman.
- A létrától jobbra 2 ablakkal, 123-as szoba, kék – válaszolok a kérdésekre.
-Akkor nem vagyok olyan messze tőled – ugrál és megragadja a karom. – Gyere!
Még hallom Mason hangját, ahogy megszólítja a lányt:
-Flora, mégis, hogy gondolod, késő van, mindjárt takarodó! Én a tolvaj a közelben van…

- Vááááááááááááááá!- ugrok Flora mögé mire ő egy kicsit összerezzen.
- Szia Jake!- fordul meg olyan pillantással, amivel azt fejezhetné ki, hogy most zavarok.
- Sziasztok!- kiáltok oda az éppen távozó, számomra ismeretlen lányoknak, akik visszanéznek de nem szólnak... - Jacob vagyok.- nyújtok kezet a Flora mellett álló fiúnak.
- Mason.- fogadja el kézfogásomat.
- Jake, tudod nem kéne itt lenned. -mondja a lány.
- Flora, Flora, Flora.- ingatom a fejem.
- Mivan?- kérdezi meglepődve.
- Én is tudom, hogy a tolvaj már nagyon közel. Tudod nekem nem könnyű hazudni.
- Tényleg- csap a homlokára-, a fenébe. Mason csak áll és értetlenül halgatja a beszélgetést.
- Egész úton az igazgatóiba figyeltem a gondolataidat. Mondjuk az ajtóként funkcionáló falon belül nem használ semmilyen képesség. Amikor kijöttél onnan végig a "nem szabad kimondani, hogy micsodá"-n járt az agyad.
- És mit akarsz csinálni?
- Hát elmegyek. Mi mást?
- De nem-beavatottaknak tilos.
- Csak várj a mondandóm végéig... Szóval délután vadásztam egyet Fleur-rel, mert az igazgatónő ezt kikötötte a hibrideknek, majd a képességére próbáltunk rájönni, sikertelenül. Majd a szobámba menet találkoztam az igazgatónővel:
"- Á Jacob. Épp magát keresem.- azzal behúzott a 2- es terembe.
- Tudja, mivel maga az alapító varázsló család közeli leszármazottja, védenie kell az iskolát. Nincs apelláta. Véletlenül lemaradt a listáról ezért szólok én.Az iskola területén működik egy úgynevezett Éjjeli Iskola. Ma 22:00-kor várjuk az erdőben. Azzal elviharzott."
- Ááááááá.-értette meg Flora. Szóval így.
- Máskor nem érdemes hazugsággal próbálkozni.- mosolyodtam el, mire a lány durcás képet vágott.
- Hát, Jacob, érezd magad megtisztelve, mert te vagy az első hibrid.- szólt Mason.
- Khm... Fiúk, 1 perc múlva 22:00. Nézett az órájára Flora, azzal elkezdtünk rohanni az erdő felé.

-Húúú - sodort be egy halk suttogást a szél az ablakon.
-Jaj, de megijedtem - forgattam a szemem kacagva és azonnal az ablakhoz röppenek.
Az ablakból egy mélykéken világító szempár mered rám. Az én testőröm.
-Szia Jack! - nyújtom a kezem, mire féloldalas mosollyal megragadja a Felé nyújtott kezet, és felhúz a tetőre.
Azonnal hozzásimulok, és pár pillanatig csak élvezem az ölelését, aztán odébb szökkenek pár lépést és szárnyaimat a holdfénybe tartom. Könnyű bizsergés fut végig rajtuk.
-Csodálatos ma az éjjel - suttogom elragadtatottan, Jack pedig csak mosolyogva bólint, és elsöpri szeméből a belelógó kósza hajtincset.
Nem lehettünk kint negyed órája, amikor hirtelen egy sötét árnyék suhant végig a tetőn. Azonnal elsápadtam. Lebuktunk. Végünk. Kicsapnak. Ilyen rémképekkel bombázva észre sem vettem, hogy Jack észrevétlenül elém siklik, takarva engem.
-Mit szeretnél itt? - kérdezte ellenségesen.
Az idegen kivárt, majd felsóhajtott.
-Ugyanezt kérdezhetném Tőled is.
Testem azonnal elernyed, ahogy meghallom a nagyon is ismerős hangot.
-Szia Flora! - lépek ki bátyám háta mögül és azonnal barátnőm nyakába borulok.

Kicsit meglepődtem amikor Allie-t nem egyedül találtam. Az meg főleg meglepett, hogy az a valaki engem felelősségre vont, hogy ott vagyok.
- Szia Allie. Ki ez a meglehetősen bunkó illető, aki gondolkodás nélkül von le helytelen következtetést? - kérdeztem hűvös hangon a barátnőmet, miközben ellenszenvesen méregettem a szóban forgó "illetőt".

-Ööö... - enyhe pír önti el az arcomat, amikor a Jack-et meghatározó jelzők elhangoznak.
A fiúnak is megrándul egy arcizma.
-Ő a bátyám, Jack - mutatom be gyorsan, mielőtt még elfajulhatna a dolog, vagy Jack valami nagyon meggondolatlant szólna.
Inkább elterelem a beszélgetést másik irányokba.
-Tényleg, miért jöttél ki?

- Viccelsz? Még hogy én ne jöjjek ki éjszaka? - most már kifejezéstelen arccal néztem Jacket. Nem akartam megbántani Allie-t azzal, hogy nem jövök ki jól a bátyjával. - És volt egy kérésed Allie..., gondoltam most tudom teljesíteni, már amennyiben Jack hajlandó megbízni egy vámpírban.

Felcsillan a szemem.
-Komolyan mondod? - sikkantok fel.
A szárnyaim remegni kezdenek az izgalomtól. Azonnal Jack-hez pattanok.
-Elmehetek? Ugye elmehetek? Lécci, lécci! - ugrálom körbe.
Bátyám megragadja a csukómat, hogy leállítson és sötét pillantást vet Flora-ra.
-Először is, hova akartok menni?
-Az erdőbe - feleltem meggondolatlanul.
De aztán azonnal rá is jövök a hibámra. Lesütöm a szemem.
-Hogy hová? - kerekedik el Jack szeme.
Szerintem csak azért nem kiabál, mert nem akarja hogy lelepleződjünk.
-Kérlek, Jack! - könyörgöm, hátha sikerül meggyőznöm. - Olyan sokat olvastam az ott élő növényekről, szeretnék mintát gyűjteni. És úgy sem lenne baj, ott van Flora. Biztos vagyok benne, hogy nem tudna bántani.
-Akkor sem, ha hirtelen elkapja a "vámpír-kórt"? - rajzol idézőjelet a levegőbe bátyám.
-Akkor sem - suttogom.
Jack, ha lehet, még komorabban néz.
-Kérlek - suttogom még egyszer, könyörögve.
Jack egy örökkévalóságnak tűnő másodperc után végül idegesen a hajába túr, majd megvonja a vállát.
-Ha szeretnéd - morogja, én meg majdnem felkiáltok. - Egy feltétellel - emelje fel az ujját. - Ha Veletek mehetek.
Óvatosan Flora-ra sandítok, mit gondol.

Csalódott voltam. Igazából kettesben akartam maradni Allie-vel, de ha csak ennyi kérése van Jacknek, hát legyen.
- Rendben.- sóhajtok egyet. - Jack, nem kapom el a "vámpír kórt", csak hogy tudj róla és sosem bántanám Allie-t ha ez megnyugtat. - Láttam, hogy nem igazán nyugszik meg. Nem baj, ha nem bízik bennem, hát nem.

-Várjatok meg itt - kanyarítja maga köré köpenyét, aztán elszáguld a tetőn.
Kérdőn nézek utána, aztán bocsánatkérően Flora-hoz fordulok.
-Ne haragudj. Tudod, nagyon gondoskodó - magyarázkodom, és közben fülig vörösödöm.
Csodálom Flora-t. Olyan önálló. Nekem mindig ott volt valaki. Valaki mindig megvédett. Valakire mindig számíthattam. Ő nem. Jack tűnt elő az első kémény mögül. Arcán aggodalom keveredik lemondással.
-Jól van, gondolkodtam. Menjetek ketten - legyint, mire elkerekedik a szemem.
Mi ez a pálfordulás?
-Allie, már nagy vagy. Tudsz egy csomó varázslatot és vigyázni is tudsz magadra. Elmehetsz Vele.
Hálakönnyek gyűlnek a szemembe, és megölelem Jack-et.
-Köszönöm.
-Akkor akár mehetünk is - áll ugrásra készen Flora.
-Megyek - mosolygok.
Flora elindul, és már én is mennék, amikor Jack megfogja a csuklómat. Odafordulok. Egy tárgyat fektet le a kezembe. Ránézek, és elsápadok. Egy tőr.
-Megőrültél? - szalad ki a számon.
-Csak a biztonság kedvéért. Nem kell, hogy használd. De azért legyen nálad - visszanyújtanám, viszolygok tőle, de Jack finoman ráfonja az ujjaimat a markolatra. - Kérlek - súgja.
Sóhajtva elteszem, de tudom, hogy még egyszer még csak rá sem fogok pillantani.
-Vigyázz magadra - suttogja, aztán maga köré kanyarítja köpenyét és eltűnik a kémények között.
Én pedig Flora után repülök, aki már igencsak messze jár.

-Jó estét, Mr. Crudele! - köszönök teljesen megszeppenve.
-Jöjjetek Ti is ide! - fordul a többi tetőn tartózkodó személyhez.
-Tanár úr, én... - kezdi remegő hangon Allie, de Mason félbevág.
-Mr. Crudele, minden az én hibám... - kezd el védeni minket.
-Mr. Black, te más miatt vagy gondban - villant rá vasvillaszemet a tanár. - Szerintem, jobban tennéd, ha meghúznád magad. - Ms. de Lys, csak nem a bátyja nyomdokaiba lép? - fordul Fleur-höz.
-Tanár úr, én...
-Nono, nem most. A holnapi büntetőmunkán lehet majd magyarázkodni, de itt nem. Most pedig mindenki ágyba, spuri! És örüljetek, hogy ma csak egy napot kaptok! Reggel az aulában jelenjetek meg mind!