Az Erdő (csak így, egyszerűen)

A parkot nyugati irányból öleli át.
Vámpíroknak és félvámpíroknak: Szigorúan csak ez a vadászási területetek, az erdő fáin kívülre nem merészkedhettek.
Nem vámpíroknak/félvámpíroknak: Szigorúan tiltott terület! Mintha, említettem volna, hogy ez a vámpírok vadászterülete, szóval, azt hiszem, nem kell magyarázkodnom, miért.

Délután óta megbarátkoztam a szobámmal, kipakoltam és elkezdtem bogarászni a házirendet. Nem bírtam túl sokáig. Kezdett őrjítővé válni a szomjúság. Már több mint egy hete nem vadásztam, mert repülővel jöttem ide. Mivel már elmúlt takarodó próbáltam tiszta fejjel gondolkodni. Nem lenne túl előnyös, hogy ha már a tanítás kezdete előtt elkapnának, viszont ha nem vadászom akkor jó esély van rá, hogy holnap nem tudok uralkodni magamon. Döntöttem. Miért kéne félnem, ha nem láthat senki? Erre jó a különleges képesség. Elmosolyodtam. Beálltam a tükör elé, és elégedetten néztem az eltűnt tükörképem. Hmm, egy láthatatlan vámpír...Ösztönösen elindultam az ajtó felé, de még időben ráeszméltem, hogy elég hülyén nézne ki, ha egyszer csak magától kinyílna. Mit nekem ajtó, ha van ablak is?
Hangtalanul értem földet a parkban. Egyből az erdő felé vettem az irányt, mert szarvasok szaga volt a levegőben. Nem bírtam tovább, igazi énem felülkerekedett az észen. Most nem létezett semmi csak a zsákmány. Egy tisztásra értem. Egy csorda tartott itt pihenőt. Igaz nem rénszarvasok, de azért a dámvad se rossz falat. A vezér egy hatalmas bika, még nagyobb aganccsal. Azt céloztam meg. Mikor a meleg vér a számhoz ért, elkezdtem megnyugodni. Már a torkom sem kapart annyira. Egyre múlt a szomjúság, felemelő érzés volt. Olyan mint amikor egy ember a sivatagban kutyagol naphosszat és nincs mit innia, majd a nap végén kap egy kulacs vizet. Megtöröltem a számat és körülnéztem. Ha már egyszer itt vagyok, körülnézek egy kicsit ebben az erdőben.
Elindultam találomra és mindent jól megnéztem ami az utamba került. Összességében össze sem lehet hasonlítani a Canada-i fenyvesekkel, de meg kell hagyni nagyon szép ez az erdő. Nagyon sok állat él itt. 3 fajta szarvas, farkasok, medvék, rókák és még a kisebb állatok. Találtam egy tavat, több forrást, amelyeknek iható a vize és találtam egy hatalmas fát, ami az erdő legtávolabbi csücskében állt. Ezt még az emeletről sem látni, olyan messze van az iskolától. A szagok alapján én vagyok az első aki itt járt. Egyből beleszerettem a ebbe az óriásba. Jóval magasabb volt a többi fánál, kb. 60m-es volt. Felmásztam rá és találtam a lombkoronában egy terasz szerű részt, ami kb. akkora volt mint a szobám. Nagyon tetszett. Reggelig ott maradtam. Elhatároztam ,hogy (mivel a vámpírok nem alszanak) itt fogom tölteni az éjszakáimat. Azt hiszem megtaláltam az igazi otthonom.

Ez hihetetlen mit akarhat az a srác tőlem? Na mindegy, ha már egyszer elhívott illik megjelenni. Amúgy is vadásznom kéne... Jacob 22:00 - ra hívott az erdőbe, Allie-vel pedig megint elbeszélgettük az időt. Hiába, azzal a lánnyal jól érzem magam. Végre valamennyire boldog vagyok.
Jake az erdő szélénél várt rám.
- Pontos vagy.
- Így szoktam. Miért hívtál Jacob?
- Gondoltam, ha neked is van hozzá kedved, tölthetnénk együtt az éjszakát.
- Tőlem, de van egy kikötésem. El szeretnék menni vadászni.
- Persze, ez az első. Amúgy ez nekem sem ártana. - azzal az erdő szíve felé vettük az irányt. Gyorsabb voltam mint Jake, én találtam előbb prédát. Végül úgy döntött utánam jön, szóval mindketten az általam talált csordából ettünk.
- Huh, ez jól esett. - töröltem le a vért a szám széléről.
- Egyetértek. Érdekes vagy vadászat közben.
- Szerinted te nem? - mindketten nevettünk. Úgy döntöttünk ki ülünk az erdő szélére és beszélgetünk. Így kerültünk a két legszélső fa tetejére. Éppen a csillagokat néztük, amikor megjelent Fleur. Fogalmam sincs mit keresett kint, de jó volt, hogy ott van.

Egyre beljebb és beljebb vittem Allie-t az Erdőbe. Imádom ezt a helyet, itt minden olyan békés. Allie, nos..., minden egyes fát megcsodált. Láthatóan agyon élvezte, hogy itt lehet. Lassan közeledtünk a célom felé.
- Allie, miért nem bízik bennem a bátyád? És a másik kérdésem, hogy miért ad neked tőrt, amikor semmire nem mész vele se ellenem, se más vámpírok ellen?

-Ahham, erről is olvastam... - motyogom magam elé, miközben az egyik fa kérgét vizsgálom.
Érdekes, hasonlít a könyvben lévőre, de egy kicsit azért más... Flora kérdése szakít ki gondolataimból.
-Nem csak Benned nem bízik. Gyakorlatilag senkiben a világon rajtam kívül. És mint olyan, nagyon félt is engem. Szerintem tudja, hogy nem megyek sokra egy ilyen szerszámmal, de legalább magát nyugtatgathatja vele, hogy biztonságban vagyok. Örülök, hogy itt van, és vigyáz rám, de most, hogy új barátaim vannak - mosolygok Flora-ra. - Szeretem, ha elenged Veletek.

Elmosolyodtam. Jól esett amit Allie mondott. Igen, vannak barátaim.
- Na itt is volnánk. Ezért akartam, hogy Jack ne jöjjön velünk. Ezt eddig még senkinek nem mutattam meg. Tudod, jobban szeretek itt lenni mint a szobámban, úgyhogy itt töltöm az éjszakáimat. Ez a Fám.

-Gyönyörű - leheltem, kezemmel óvatosan megérintve a fa kérgét.
Lehunytam a szemem, és kerestem a szívet. Mint tündér, egyébként is közeli kapcsolatban állok a természettel, de mivel Édesapám is Föld elemű elf, így az érzékeim Levegő elem tündér létemre is kiélesedtek. Ahogy rákapcsolódom a fára, még magam is megdöbbenek az energiáján. Ennek az erdőnek a fáiban rengeteg energia lakozik, de ebben a legtöbb. És míg van pár fa, amely negatív energiát rejt magába, ez a fa színtiszta energiával táplálkozik. Áhítatosan végigsimítom kezem a törzsön és felnézek az ágak közé.
-Gyönyörű - suttogom még egyszer.

- Ugye? - láttam Allie szemében a csodálattal vegyes tiszteletet és meglepődtem. Ez a lány mindig valamit megmutat magából. Most azt, hogy mennyire szereti a természetet. Teljesen összekapcsolódott a fával. - Gyere, ez még csak nagyon kis része ennek a monstrumnak. - azzal elindultam felfele az ágakon, miközben Allie repülve követett. Nem sokkal később óvatosan és tiszteletteljesen lépett a fa úgymond "teraszára".

-Váó - suttogtam és hiába az a sok nyelvóra, egyszerűen nem találtam szavakat.
Az egész erdő elterült alattunk, a Hold ezüstös fénye beragyogta a zöld leveleket, ezzel olyanná téve az erdőt, mintha könnyű pára lengte volna be, csak ez valahogy szebb volt. Sokkal-sokkal szebb. Lélegzetemet visszafojtva figyeltem az éjszaka hangjaira, amelyeket a levegő felerősítve eljuttatott hozzám. Hogy lehet ezt a helyet eltiltani a tanulók elől?

- Szép mi? Üdv az én világomban. Ja és hadd mutassam be az otthonomat. - mutattam végig a tájon. - Én itt szoktam tölteni az éjszakáimat. Néha olvasok, vagy csak gyönyörködök a tájban, de igazából ordítozhatnék is, nincs olyan vámpír sem aki megtalálna. - nem tudom igazából mit gondolt pontosan Allie, de az biztos, hogy tetszett neki a látvány. - Nyugodtan ülj le, nem harap!

-Abban biztos vagyok - súgtam elképedve és leültem a törzsre, kezemmel átfogva a térdemet.
Már éppen készültem eggyé válni az Anyatermészettel, amikor váratlanul egy vámpír rontott elő az erdőből. Nem lihegett, pedig láthatóan sokat futott.
-Flora, azonnal jönnöd kell - parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon. - A tündérkét kísérd vissza a szobájába, aztán azonnal gyere a találkozási pontra.
Már nyitottam volna a számat, de a vámpír már ott se volt. Flora-hoz fordultam, de olyan feszültnek tűnt, hogy inkább becsuktam a számat.
-Induljunk - súgta barátnőm és beleolvadt a sötétségbe.
Én még egy utolsó, csodálattal teli pillantást vetettem a fára, aztán Flora után repültem.

Nagyon feszült voltam. Amikor az egyik éjjeli sulis fiú kirontott az erdőből és közölte, hogy mennem kell azonnal. Egyből tudtam miről van szó. A tolvaj visszatért. Egész gyorsan visszaértünk a hálókörletbe. Míg a halálra vált Allie belibbent a nyitott ablakon én megálltam az ablakpárkányon.
- Maradj itt Allie és ne tegyél semmit. Itt harc lesz.

-Hogy mi lesz? - sikkantottam fel idegesen, de Flora már ott sem volt.
Bűbájjal olyan erősen bereteszeltem az ablakot, hogy egy medve se tudott volna rajta bejönni, az ajtót ugyanolyan tündérbűbájjal kötöttem le, aztán bebújtam a takaró alá és csak reszkettem. Nem tudom, mennyit töltöttem a sötétben, a takaró előtt, de amikor megzörgették az ablakot, annyira megijedtem, hogy legurultam az ágyról. A látogató megint kopogtatott. Ellazítottam az ujjaimat. Kopp-kopp. Mély levegő. Kopp-...
-Maradj, ahol vagy, különben lefújlak a tetőről - kiáltottam olyan harciasan, ahogy csak tudtam, amikor levettem a tündérbűbájt az ablakról, de a szárnyaim remegtek.
-Allie, csak én vagyok! - szólt be Flora.
-Honnan tudjam, hogy valóban Te vagy az?
Barátnőm beszökkent az ablakon és feltartott kézzel elhadarta párbeszédünket, mielőtt elindultunk volna az erdőbe. Leengedtem a kezem.
-Hatalmas memóriád van - bólintottam elismerően. - Szóval mi volt ez?

- Veszély elhárítva. Nos, a vámpír probléma megoldva. Visszajött az aki egy ideje már az iskola területén tartózkodik illegálisan. Többször már biztos nem fog visszajönni.

-Fú, ügyesek vagytok! De ez azt jelenti, hogy ma már nem megyünk ki az erdőbe? - szontyolodom el egy pillanat alatt.

- Sajnálom Allie. - meghatott ahogy szomorkodik. Igazából mégiscsak egy veszélyes helyen volt és mégis visszavágyik oda. Az otthonomba, az én otthonomba. - Viszont hoztam valakit aki nagyon aggódott érted és végig faggatott, hogy biztonságban vagy -e. Őszintén szólva már egy kicsit az agyamra ment. Ja és Jack lassan megtanulhatnál bízni bennem. - mondtam miközben mosolyogva néztem ahogy kicsit ügyetlenül ugyan, de benyomakodik az ablakon.

-Jack! - ugrom sikoltva a nyakába. - Jaj, úgy féltem! Mármint nem az erdőben - kezdtem azonnal magyarázkodni. -, hanem a tolvajtól.
-Milyen tolvajtól? - emelte fel azonnal a fejét bátyám, de Flora már nem volt a szobában.
Csak egy papír feküdt feldúlt ágyamon.
"Holnap találkozunk. Köszönöm, hogy eljöttél velem. Köszönöm, hogy bíztál Bennem.
Jó éjt, Allie!
Flora"
Fel nem foghatom, hogy lehet ilyen gyors... Macskaásítás hangzott fel mögöttem. Hátrafordultam és kuncogva figyeltem, hogy Jack pár macskamozdulatot is bemutat, aztán mellém lépett és jó szorosan átölelt.
-Nem tudom, Te hogy vagy vele, Herecgnő, de én mindjárt elalszom - ásított. - Ne haragudj, de most megpróbálok aludni is két másodpercet, mert komolyan elalszom. Jó éjt - borzolta meg a hajamat, aztán kiugrott az ablakon és jó erősen bezárta maga után.
Meglepve vettem észre, hogy tulajdonképpen én is álmos vagyok. Gyorsan befutottam a fürdőszobába, lemosdottam, fogat mostam, felöltöttem pizsamámat és befészkeltem magam a takaró alá. Szinte azonnal leragadtak a szempilláim. Álmomban Jack kergetőzött Flora-val, aki egy faággal hadonászott Felé, aminek egy tőr állt ki a törzséből. Felriadtam az éjszaka közepén, de aztán visszaaludtam és reggel már nem is emlékeztem bolond álmomra.

12 órával ezelőtt

-Susan! Indulás! - szól egy lány, aki elkísér. Fleur nővére, Flora az. Bájos teremtés, de türelmetlen. Itt van még a barátja is, Dany, ha jól emlékszem. Eleinte csak Sarah és Brian jött volna, de a báliak után megduplázták az "őrséget".
-Megyek, Flora! - állok fel (eddig cipőfűzőt kötöttem). - Merre megyünk?
Sarah int a kezével - az erdő felé.
-Nem! - nem is tudom, honnan jött ez a tiltakozhatnék, magam is meglepődtem.
-Csak nem félsz? - kérdezi vidáman Brian, mire kiöltöm rá a nyelvem.
-Nem! Dehogy is - tiltakozom. - De oda tilos bemenni.
-Nem, ha a Merilini utat követed! - szólal meg Mr. Kauhea. - És, ha van engedélyed. Ha nincs, örülhetsz, ha 100 méter után még teljesen egyben vagy.
Az utolsó mondatot úgy mondja, mintha csak azt közölné: Ejj, ejj, esni fog...
Ami amúgy igaz. Pár perc múltán cseperegni kezd az eső.
-Ha beérünk a fák közé, nem ér minket eső – jegyzi meg a tanár, és gyorsabb tempóra kapcsol, mi meg követjük.
Az eső épp rákezd, amikor beléptünk a lombok közé. Körülnézek. Szorosan fák állnak mindenütt, minden szürke – attól függetlenül, hogy éppen 10 óra környékén járunk. Valami reccsen a hátam mögött, mire megfordulok, de nem látok semmit.
-Most hova? – próbálok nyugalmat erőltetni a hangomba, de nagyon nehezen megy. Mr. Kauhea egy nagy fa törzsébe nyúl, majd meghúz valamit, minek következtében a sövény kettényílik előtte.
-Szorosan utánam! – int a tanár. Nem kell kétszer mondani. Véleményem szerint, egy hosszú órát gyalogolunk. A szürkeség, a folyamatos recsegések, suhogások, léptek zaja sem segít túlságosan. Egy bokor elsétál előttünk, a fákon arcformák jelennek meg, és mintha minden minket nézne.
Mr. Kauhea hirtelen megállt én meg nekimentem.
-Vigyázzon! – szól hátra hozzám.
Kilépek a háta mögül, és egy kovácsolt vaskaput látok, amit a tanár úr semmi kulcs vagy erőlködés nélkül belök.
-Ez miért nincs bezárva? – kérdezem.
-Mert senki sem gondolja, hogy bárki elér ide illegális módon, ha érti, mire célzok. Viszont ahhoz, hogy innen kijuss, szükséged lesz kulcsra.
Erre inkább nem mondok semmit…
A kapu hang nélkül kitárul előttünk.
-Csak maguk után! – áll félre a tanár.

Hangtalanul száguldunk egymás mellett az erdő csendjében. Minden idegszálam egy csepp vér illatára koncentrál, csak egyetlen állat ízét megérezhetném... Észre sem veszem, hogy Jasper legalább egy kilométerrel lemarad. Kicsit lelassítok, bevárom, csak hogy utána ismét kilőjek. Ez így szokott lenni, Jasper ismeri a vadászó stílusomat, így nem is méltatlankodik. A szélbe tartom a fejemet, hajam csak úgy lobog a hirtelen támadt fuvallattól. Fák, növények, bogyók. Sehol egy... Vér. Vér! Érzékeim kiéleződnek, szemem felragyog. Egy szarvascsorda. Körülbelül egy mérföldre innen. Megacélozom izmaimat, és kilövök. Jasper tudni fogja, hová mentem, és majd jön utánam. Egyre közelebbről érzem a szarvascsorda illatát. Ereimben fellobban a vad tűz, állatias morgás tör elő a torkomból. Szerencsém van, a szél nem mögülem fúj. Ez az utolsó, amit még ép elmével érzékelek, aztán rávetem magam a csordavezérre, és megszűnik körülöttem a világ.


Ismét későn eszmélek. Körülöttem mind a tizenkét szarvas, akiket éreztem.
-Kösz, hugi - emeli fel a fejét Jasper a vezérbika nyakáról. - Mire ideértem, te már mind a tizenkettőnek elvágtad a torkát - nevet fel. - Ilyet még nem is csináltál. Egyéni csúcsot döntöttél!
Óvatosan ráhajolok egy ünőre, belemélyesztem a fogaimat, aztán azonnal fel is egyenesedem és kiköpöm a vért.
-Fúj! - húzom el a számat.
-Mi az? - törli le a vért a szája sarkából Jasper.
-Ez undorító - közlöm sértetten. - Egy egész csordát kifektettem, csak azért, hogy aztán olyan szörnyű ízük legyen, hogy ne legyen kedvem megenni se - panaszkodom.
-Szerintem pedig eddig ez a legfinomabb szarvas, amiből valaha ittam - ragyog Jasper, aztán visszatér a táplálkozáshoz.
Sértetten felsóhajtok, aztán belerúgok egy kőbe, ami szilánkokra robban.
-Hagyj már enni, kérlek! - szól megint ingerülten Jasper.
-Bocs - sóhajtok. - Szerinted lehet itt emberre vadászni? A természetfeletti lények vére nem vonz annyira.
-Nem hiszem - vonja meg a vállát Jasper. - Mindazonáltal örülnék, ha te is innál, mert nem hiszem, hogy vannak itt finomabb állatok, mint ez - mondja nyugodtan, aztán hozzáteszi. - Szia, Daisy!
-Mi...? - kérdezem körbefordulva, de barátnőm már be is ugrik a tetemek közé, és mohón szívja egy ünő vérét.
Megcsóválom a fejem. Dai mindig is ilyen volt. Én ejtem el neki a vadat, ő pedig utána megeszi a zsákmány felét. Jasper pedig a másikat. Végül erőt veszek magamon, és végigkóstolom az összes szarvast, de mindegyiknek borzalmas íze van. Jasper és Daisy ellenben úgy falnak, mintha hónapok óta nem ettek volna.
-Lemegyünk a tengerpartra? - próbálkozom a lehetetlennel, vagyis, hogy elmozdítsam társaimat a zsákmánytól.
-Egy pillanat, hugi, légy türelmes - mosolyog Jasper, és tovább fal.
Annyira unatkozom, hogy végül arra is lealacsonyodom, hogy elejtsek egy nyulat. Egy nyulat! Mennyire nagy kihívás ez nekem? Semennyire. Miután Dai és Jazz kiszívta az összes (az összes!) vért a csordából, végre indulhattunk a tengerpartra.