Merilion Klubja

Lehet itt tanulni, játszani, olvasni, pihenni, enni is. Egyszóval: mindent - persze, a Házirend határain belül

Fleur elmesélte a történetet róla és Carterről. Egy kicsit meglepődtem, neki is kalandos élete volt eddig. Most, hogy így elgondolkodom, már van 3 igaz barátom, ami egész jó teljesítmény a 2. hét végére. Na jó, ez hülyeség. Tényleg nagyon örülök, hogy van három ember(lény), akiben bízhatok. Minden nap többet tudok meg róluk, most is Fleur elég sok mindent elmesélt magáról. Viszont akármilyen jó társaságban voltam és akármennyire is hangulatos volt a hely, nagyon (NAGYON, NAGYON!) büdös volt.
- Fleur nincs kedved kimenni a parkba? Bocsi, de nagyon szenvedek már ettől az áporodott levegőtől.

A parkig vezető út további részén gondolkodtam. Tényleg ilyen sok időt töltök Jake-kel? Oké, tényleg ő az egyik legjobb barátom, de csak barát, ami igaz nem kis dolog, de nem több ennél. Jacob tényleg nagyon jó fej. Mindig kedves és megértő, ha látja hogy nem akarok beszélni, akkor ő sem erőlteti. Nem szokott mindig mindenre odafigyelni, de ha valami szokatlan dolog van a közelében azt egyből észreveszi. Nem is tudom... Én kedvelem Jake-et, de csak barátként. Tényleg úgy néz ki mintha több lenne? De ez azért mégsem lehet véletlen. Szerelmes vagyok én Jacob Green-be? Most kizártam az észt és csak a szívemet vizsgáltam. Nem tudom...
Akkor értünk ki a parkba.
- Hah, de jó! Végre kapok levegőt!
- Igen, felemelő érzés! - csak álltunk széllel szemben és élveztük, ahogy csiklandozza az arcunkat.
- Amúgy Fleur, miért vagy mérges Jake-re?

-Ennek sürgősen véget kell vetni – nyögök fel miután 37-jére nyert a bal hüvelykujjam. – Hogy lehet ezt ilyen nagy érdeklődéssel nézni? 22 idióta egy fehér golyót kerget! Ha ezt látni akarom, leugrok Josephine nénihez, akinek 30 macskája van.
-Már csak 1,5 perc, és vége – nyugtat Mason.
-Az első félidőnek! – röhög fel Brian, mire fejbe verem a kezem ügyében lévő dologgal. Ami nem más, mint egy pingpongütő (?). – Au!
-Nem nézem tovább – állok fel.
-Nem értem, mit nem lehet szeretni a focin – szól Fleur, anélkül, hogy elválasztaná tekintetét a képernyőtől.
-Semmit nem lehet rajta… - morgok. – Mason, kijönnél velem egy percre?
-Persze – tápászkodik fel. Mázlim, hogy ő nem akkora focifüggő… - Hova megyünk?
-A parkba? – vetem fel.
-Nekem nyolc – von vállat.

Éppen spárgába mentem le, amikor megláttam Susy-t az ajtóban. Gyorsan felpattantam, lesimítottam a rózsaszín balettruhámat, megigazítottam a rózsaszín szalaggal hátrafogott hajamat, és lábujjhegyen odaszaladtam Susy-hoz.
-Szia! – mosolyogtam rá kedvesen. – Remélem, nem vagy allergiás a rózsákra. Már attól féltem, nem jössz el.

-Balettozni fogunk? - ijedtem meg.

-Igen - mosolyodtam el. - Te nem is tudtad? - néztem rá meglepetten.

-Nem... Lehet, hogy rossz helyre jöttem - mondtam, és menekülőre fogtam, de egy kar megállított.
-Nem, nem jöttél rossz helyre - hallottam az ismerős hangot. Ugyanúgy suttogott, mint tegnap. - Reméltem, hogy itt leszel.
Aztán az egész csoporthoz fordult.
-De ma kivételesen nem balettozunk, mert a tanárnak különleges dolga akadt. Én fogom tartani az órát. Normális táncot tanulunk, normális zenére. Az én csoportommal együtt fogtok táncolni - mondta. - Srácok, gyertek be! Keressetek magatoknak egy párt a csoportomból, hogy segítsetek. Kösz!
-Leszel a párom? - lépett hozzám egy lány.
-Nem, ő az enyém - mosolygott rám a tegnapi srác, akinek még mindig nem tudom a nevét.
-Allie, nem akarsz kimenteni? - néztem a barátnőmre, aki fejcsóválva mosolygott, és válaszra nyitotta a száját:

-Bocs, de Susy az enyém - mosolyogtam bocsánatkérően. - Kivéve, ha ő nem akar mást - néztem felvont szemöldökkel barátnőmre.

-Ez zsarolásnak is beér... - sziszegtem csak úgy magamnak.
-Sajnálom, Annie, de olyan pár kell neki, aki tud is táncolni.
Ne veszekedjenek, ne veszekedjenek... - gondoltam.

Éreztem, hogy elkezd vörösödni a fejem. Gondolkodj, Allie, gondolkodj... Szivárvány, napsugár, kiscica...
-Na, idefigyelj, cuki fiú! Engem te ne Annie-zz le, mert tündérbecsületszavamra esküszöm, hogy olyat kapsz, amit megemlegetsz! - kiabáltam, és dühösen meredtem a fiúra... felülről.
Haragomban a nem éppen alacsony fiú fölé emelkedtem, de amikor ezt észrevettem, és visszaszálltam, már felvetett fejjel néztem a fiú szemébe, aki ugyanolyan nyugodtan állt ott, és belevigyorgott a szemembe.
-És most mit fogsz csinálni, tüncibigyó? - röhögött.
Orra célozz... gondoltam, átismételve magamban Jack tanításait. Ökölbe szorítottam a kezem, felemelkedtem pár centire, és úgy orrba vertem a fiút, hogy vér csordult ki az ujjai közül.

Volt már olyan pillanatod, hogy nem tudtad eldönteni, kivel ordibálj? Nekem igen. A táncórán, amikor az egyik legjobb barátnőm orrba vágott valakit, aki az előző estém egyetlen halovány fénypontja volt. Tény, hogy a srác sem volt túl kedves, de szerintem az ordibálás elég lett volna. Na, ez a tipikus "melyik ujjamat harapjam?" dilemma. De úgy döntöttem, egyikőjükkel sem üvöltözök. Egyenlőre.
-Hé, senkinek sem jutna eszébe hívni valakit? - csak egy kicsit emeltem fel a hangom, ami enyhén remegett.
Páran elindultak a védőnőért.
-Miért kellett ezt csinálni? - hunytam be a szemem, és elszámoltam magamban tízig lassan. Majd még egyszer. És megint. Konkrétan senkihez sem szegeztem a kérdést, de rögtön jött a válasz.

-Mert a kedves pasid leannie-zett, utána pedig kijelentette, hogy nem tudok táncolni! Pont azért! A szobámban leszek! - kiabáltam, majd felemelkedtem, kirepültem a helyiségből, kilőttem magam, és már fent is voltam a tetőn.

Itt vagy ezerig kellett volna elszámolni, hogy ne kezdjek el üvöltözni vagy 20 másik ember előtt, de erre nem volt időm, se lehetőségem, mert tündérbarátném elrepült a csudába. Vagyis pontosabban a szobájába. Mi az egyetlen ésszerű megoldás?
-Megbocsátasz egy percre? - fordulok a fiúhoz. Nem várom meg a válaszát, hanem rohanok Allie után.

Amikor megérkeztünk a táncterembe, a védőnő az utolsó simításokat végezte a fiún.
-Így ni - állt fel. - Ha nem piszkálod, akkor 24 órán belül olyan lesz, mint régen.

Bűnbánó arccal kértem bocsánatot szegénytől, majd megeskettem a védőnőt, hogy nem szól az esetről, aki egy csokoládés fánk fejében bele is egyezett. Ezután kezdődhetett is az óra.

Megnyugodtam, hogy nagyjából szent a béke, de az ígéretem még mindig aggasztott.
Végül Allie engedte, hogy a fiú párja legyek. Régebben is táncoltam már, de vele más volt. Képes volt megnevettetni a tegnap után is, amit valljuk be, nem gondoltam volna. Szükségem volt arra, hogy valaki elfeledtesse velem ezt az egészet. Aki mellett úgy nevethetek, hogy nem érzem a sebet. És ez nagyon kellett. És ez az, amit a lányok sosem tudtak volna elérni. Nem azért nem, mert nem elég jó barátok, hanem mert ez más. Ilyet egy lány nem tud csinálni.
A tánc végén alig 10 centire volt az arcunk egymástól. Némán néztük egymást úgy fél percig, aztán elnevettem magam.
-Köszönöm - mondtam. - Mindent. A rózsát, a meghívást, a táncot...
-Nincs mit köszönni - mosolygott.
-Eddig még be sem mutatkoztam. Susan vagyok.
-Tudom - simított ki egy tincset az arcomból. - Én pedig...
-Lehet menni? - kérdezte valaki.
-Persze - nézett fel a fiú.
Ennyit az idillről.
Ránéztem az órámra.
-Sajnálom, most mennem kell - mondtam. - Szia!
-Szia!

/És tényleg a klub részben/

- Ijj, Sus... - biggyesztette le a száját Allie. - Sajnálom. Nem akarsz beszélni Vele?
- Mi? Nem. Dehogy. Minek?
- Lehet, hogy rosszul láttad.
- Takarodó után? Egy másik lány szobájában? Akit megölelt? Erre mi magyarázatod van?
- Jó, feladom... - húzza el a száját. - Csak pozitívan szeretném nézni a helyzetet.
- Próbáld - vonok vállat. - De én nem tudom. Inkább megyek, sétálok egyet.
- Rendben - mosolyog. - Akkor később találkozunk.
Intettem, majd elindultam a park felé. Egy kis friss levegő mindig jót tesz.

- Katherine? - néz rám nagy szemekkel Will.
- Távolabbról is én vagyok, szóval ha megtennéd... - intek a kezemmel, hogy lépjen hátrébb.
- Ez kell? - tartja elém a már régóta keresett könyvet.
- Igen - veszem ki a kezéből.
- Köszönöm vagy valami? - fonja keresztbe a karját.
- Kösz - csapom a hónom alá a könyvet és állok fel a fotelből.

Ekkor lép be a terembe a húgom és a bátyám. Csooodás. Kisietek az ajtón, köszönésre sem méltatva őket. A folyosón egy lányba ütközök véletlenül.

A klubba sietek, mert véletlenül otthagytam a kedvenc tollam, de a folyosón nekem jönnek. Vámpír. Esküszöm, hogy vonzom őket.
- Au - mondom, és elkezdem huzigálni a lábam, amin a lány áll. - Hálás lennék, ha leszállnál a lábamról.

- Bocs. Észre sem vettelek - emelem fel a lábamat a lány lábáról. Az ütközéstől a könyv darabjaira hullott és a földre esett. A lány lehajolt és felém nyújtotta a lapokat.
- Had segítsek.
- Kösz - vettem el a három megsárgult papírt. - Megoldom egyedül is.
- Te tudod - vonta meg a vállát a lány

Segíteni szerettem volna, de a lány közbeszólt, hogy ő megoldja egyedül is.
- Te tudod - vonom meg a vállam. Én nekem aztán tökmindegy. Neki úgyse fájdul meg a háta a sok hajolgatástól. Hiszen vámpír. - Jó pakolást - megyek el mellette.